Sins of a Solar Empire - még mindig nem jöttem rá, miért ez a neve

Osztályzat: nagyon jó
Műfaj: valósidejű űrstratégia
Nyelvigény: alapfok
Nehézség: kezdő-középhaladó
Beletanulási idő: viszonylag rövid
Kifáradási idő: gép ellen viszonylag hamar, emberi játékosok ellen már kevésbé

Legutóbb amikor egy jó kis Orion-szerű, 4X-es űrstratégiát kerestem, kezembe akadt egy játék, aminek a neve még tetszett, aztán már az intró megtekintése után bedőltem a szék alá. Ez bizony a Sword of the Stars volt, egy független fejlesztők által készített játék, ami kapásból „ez bizony multira van kihegyezve” felkiáltással jutott el hozzám. Több szót nem is akarok rá vesztegetni, gyorsan hagytam a francba (még multihoz is valahogy túlbonyolítottnak tűnt) – ezért is voltam kicsit szkeptikus, amikor először a Sins of a Solar Empire-ről hallottam... mert ugye ennek már a neve sem az igazi. Na lássuk, hogy ebből mi sikeredett!

Van egy intró, amit gyorsan el is felejthetünk. A játék története végül is teljesen mindegy, hisz voltaképpen nincsen: a többjátékosos módra kihegyezettség itt abban nyilvánul meg, hogy sincsen semmilyen egyjátékos hadjárat. Szerencsére a géppel azért még megmérkőzhetünk. De azelőtt van egy (azaz pontosabban négy) tutorial, amiket még bevezető küldetésnek is csak nehezen tudnék hívni – voltaképpen a játék irányításának alapjait tanulhatjuk meg belőle, minden másra a kézikönyvből vagy magunktól kell rájönnünk. (Tessék szépen olvasni :)) Ha túl sok választási lehetőséget nem is, különböző térképeket bőven kapunk a gép elleni játékhoz, de hát ez nem is csoda, elvégre ezek a multiplayer részhez is kellenek. Meg választhatunk három faj közül, amiket végigtekintve először az jutott eszembe, hogy „hehe, mi ez, Supreme Commander?”. Hiszen voltak az emberek, az emberekből leszármazott pszí-emberkék, meg az (érdekes lábú) idegenek. Aztán később az asszociáció még párszor eszembe jutott – mint később kiderült, nem véletlenül, hiszen a fejlesztők bevallottan sok ötletet lopt... kölcsönöztek onnan.

Ami viszont egyáltalán nem is baj! A játék interfésze ugyanis remek lett (nem is csoda, hiszen finoman szólva is bőven kölcsönöz az SC-ből), és ez bizony kell egy megalomán űrstratégiai játékhoz, különösen, ha annyira valósidejű, hogy nem is állíthatjuk le az eseményeket. Az ember elég hamar hozzászokik a kezeléshez, és ha már kicsit belejött, akkor meglepően kényelmesen el tudja igazgatni a terebélyes birodalmát és a hatalmas flottáit. Itt mondjuk negatívumként előjön, hogy a játéktér hatalmas méretéhez nem társul a rengeteg választási lehetőség – már űrhajóból is elég kevésféle van, és ehhez még hozzávehetjük azt is, hogy a különböző fajok egységei legtöbbször csak az értékeikben (ezé olcsóbb és gyorsabb, azé drágább és strapabíróbb, stb.) térnek el egymástól. Mondjuk a különböző kutatások terén azért már markánsabb a különbség, de azért a győzelemhez nem a technológiánk és a flottánk gondos megtervezése fog vezetni, hanem az utóbbiak jó elhelyezése és mozgatása. Meg az, hogy az utolsó pillanatban rá tudunk-e még az ellenség fejére egy kis vérdíjat szórni, hogy aztán a kalózok őket támadják – nem rossz ötlet, de egy idő után kifejezetten elegem lett belőle. Ilyenkor ugyanis a pórul járt játékosra rázúdul egy combos kalózflotta, és ilyenkor ha még más meg is támadja, jó eséllyel elveszt egy, vagy két bolygót. De legalább szép nagy űrcsaták (vagy egyoldalú mészárlások) lesznek belőle.

Apropó, űrcsaták! No, ezekből szerencsére van dögivel, még a legkisebb pályákon is össze tudunk hozni szép nagy ütközeteket. Sajnos ezekre magukra már nem tudom ugyanezt a jelzőt aggatni, ugyanis hiába van sok hajó, ha egyszerűen nem látványos az összecsapás. Az még hagyján, hogy a Homeworld 2 jobban nézett ki (elvégre nem ugyanaz a műfaj), de bizony a Haegemonia is sokkal jobban tetszett nekem kinézetre. Oké, hogy amögött több pénz állt, meg minden, de a grafikának max. a design-ját tudom dicsérni, magát a kivitelezést nem. (Azért elég szépen eszi az erőforrásokat.) Van viszont egy pont, amiben magasan veri az előbb említett magyar alkotást a játék: a mesterséges intelligenciában. Kicsit meglepő ez egy olyan program esetében, amihez nem is kapunk teljesértékű egyszemélyes játékot, de a fejlesztők bizony odafigyeltek rá, ami meg is hozta a gyümölcsét. Azt nem állítom, hogy a gép nem fog néha bődületes hibákat elkövetni, mert nem tökéletes, és szokott, de bizony volt, hogy meglepett egy-egy ügyes lépéssel, aztán szívhattam a fogamat. Mondjuk a gépi játékos stratégiájának beállítottságát nem egészen értem, hiszen pl. többször előfordult, hogy a „védekező” változat hamarabb nekemrohant, mint az „agresszor”. Mindenesetre kellemes meglepetés, hogy egyedül is élvezetes a játékkal játszani – jó ötlet így gyakorolni, hogy ne két perc alatt mészároljanak le minket az emberi ellenfeleink.

Hmm, mi van még? Zene például nincs, vagy csak nagyon elbújt szegényke, a szinkronhangok meg... viccesek. (Legalább nem fordultam le a székről, mint amikor meghallottam a Sword of the Stars elejét. Na jó, nem szapulom azt többet.) Ja, arról még nem írtam, ami viszont különösen impresszív: nem csak az interfész képes gyönyörűen kezelni egyszerre a „galaktikus” (na jó, egyszerre max. kilenc naprendszerrel találkoztam, de már egyben is lehet egy tucat bolygó) birodalmat, és a kis helyőrségeket, hanem az engine is szépen megbirkózik a feladattal – sosem érzékelünk olyasmi váltást, hogy „na itt most megkezdődött a küzdelem”, ha bezoomolunk valahová. Ennek viszont egy kicsit sajnálatos velejárója az, hogy a bolygófelszíni ütközetek teljes egészben kimaradtak a játékból: egy ellenséges bolygót úgy tudunk elfoglalni, hogy porig bombázzuk (szó szerint; az nem elég, ha kiirtjuk az összes ellenséges lakost), aztán ezután mi kolonizáljuk. Nem éppen egy humanista (/ vasarista) játék, de a fentebb említett egyszerűségbe szerintem ez is belefér. Van ugyan kereskedelem és kulturális terjeszkedés is a játékban, de ezek csak minimális szerepet töltenek be – a győzelemhez vezető egyedüli út a totális megsemmisítés.

Szóval végül is milyen lett a játék? Kellemes, sőt, határozottan szórakoztató. Azt ugyan senki se várja, hogy klasszikusként lesz számontartva, hiszen igazán új, eredeti ötletet nem hozott, de jó helyekről kevert össze jó ötleteket, és ráadásul ebből nem is lett káosz. Így kapunk egy programot, ami a műfajtól megszokottakhoz képest kicsit egyszerű (a nagy körökre osztott elődökhöz képest meg pláne), de ennek ellenére egész jól kiegyensúlyozott és élvezhető. Szerintem remek móka, és érdemes mindenkinek kipróbálnia, aki szereti az űrstratégiákat és/vagy az RTS-eket.