Hadd nosztalgiázzak egy kicsit: amikor majdnem tizenegy éve először a kezembe vettem a Fallout-ot, nem is tudtam, hogy milyen jó vétel volt - csak annyit hallottam róla, hogy egy egész jó sci-fi szerepjáték. Miközben busszal utaztam Budapestről haza Győrbe, gondoltam, kinyitom a dobozt, és megnézem a kézikönyvet, hiszen időm volt bőven. Az a két óra, amíg vissza nem értem, nagyon lassan telt el, hiszen valahogy már a kézikönyvön keresztül magával ragadott a játék hangulata, és alig bírtam kivárni, hogy otthon végre kipróbálhassam. Végül egyáltalán nem lett csalódás, sőt: az egyik kedvenc számítógépes szerepjátékom lett. Nem sokkal később kijött a második rész is, aminek talán még jobb volt a hangulata (a vontatott kezdés ellenére), és így a kettőt együtt kineveztem az egyik kedvenc szerepjáték-sorozatomnak. Legyen elég ide annyi, hogy a második részben annyi minden volt, hogy még a negyedszeri végigjátszás során is találtam olyan helyszínt(!), ahol még nem jártam. Tulajdonképpen ez volt az egyik fő ok, ami miatt nagyon szerettem a Fallout-ot: a rengeteg felfedeznivaló és lehetőség, no és persze a sajátos, utánozhatatlan hangulat.

Aztán évekig tartó néma csend következett. A programok kiadója, az Interplay csődbe ment, de a jogok náluk maradtak, a fejlesztőgárda pedig más irányokba haladt tovább. (Talán hallottatok valami KOTOR2 rövidítésű játékról?) Egyszercsak pedig jött a hír: a Bethesda megvásárolta az Interplaytől a jogokat, és készítik a folytatást. Na, ezen sokan kibuktak rendesen, hiszen akármilyen jó is volt az Oblivion, valljuk be, nemigen tudtuk elképzelni a Fallout-ot olyan rendszerbe átültetve. Viszont amikor kijöttek az első videók, akkor feltűnt, hogy talán 3D-ben is lehet egy méltó, hangulatos utódot készíteni. Végül mégiscsak megérkezett a játék, úgyhogy lássuk, sikerült-e ez a "külsős" fejlesztőknek?

A játék intrója természetesen mivel is kezdődhetne mással, mint a jó öreg "War. War never changes."-szel, úgyhogy itt már azért picit megnyugodtunk, talán tényleg igyekeztek hűek maradni a Bethesdások az eredetihez. Na de ha össz-vissz ennyi lenne a hasonlóság, akkor nyugodtan el is dobhatnánk a programot; továbbra is az atomháború utáni Amerikában játszódik a történet, úgy harminc évvel a második rész után. Most viszont azonban nem Kaliforniában fogunk járni, hanem a főváros, Washington DC körül. Az intró után várjuk, várjuk a karaktergenerálást, aztán egyszercsak azt látjuk, hogy megszületünk: kis csecsemőként indulunk, és ahogy növünk fel, egyszerre fokozatosan szokjuk meg a játék irányítását és alakítjuk, hogy milyenek leszünk felnőttként. Itt közben kiderül, hogy mennyit változtattak a régi SPECIAL-rendszeren: az alapok ugyanazok maradtak, ugyanakkor helyenként leegyszerűsítették őket - ami viszont nem mindig vált a kárukra. (Például kihagyták a második rész szerintem hülye újítását, hogy a képzettségeinket 100% felé is vihettük, egészen 300%-ig.)

De ne szaladjunk ennyire előre! Az első rész mintájára megint egy földalatti bunkerben kezdünk, és mire felnövünk, el kell hagynunk azt, és ki kell lépnünk a nagyvilágba. Miért is? Nem sok választásunk van: az utolsó nap arra ébredünk, hogy az apánk minden előzmény nélkül megszökött, pedig a bunkerlakók sose léphetnek a felszínre. Ráadásul bejutott néhány mutáns óriáscsótány, akikkel alig bírnak a biztonságiak (valljuk be, ez azért elég bénán hangzik), és a nagyfőnök minket akar megbüntetni az apánk helyett, úgyhogy nem ártana nekünk is sürgősen távoznunk, és tisztázni a dolgokat. Miután sikerül megszöknünk (amit legalább ötféle úton el tudunk véghezvinni), végre kilépünk a napvilágra - és ekkor csak azt tudtam mondani, hogy hűha. Tudom, hogy vannak sokkal jobb grafikus motorral rendelkező játékok, de a világégés utáni tájat akkor is remekül megcsinálták a készítők. Össze-vissza botladozunk a hegyekben a romokat kerülgetve, és közben azt se nagyon tudjuk, hova menjünk - de szerencsére hamar belebotlunk egy közeli városba, ahova valószínűleg az apánk is tartott: Megatonba.

Ez a viszonylag kicsi település egy lezuhant, de fel nem robbant atombomba köré épült, amit a helyiek közül egyesek istenként imádnak, mások meg minél hamarabb megszabadulnának tőle. A város mégis a bomba, és a körülötte levő kráter köré épült, repülőgép,- és vonatroncsokból: bizony elsőre sokat fogunk bóklászni az egymás alá-fölé-közé ékelt házak és viskók között, miközben akárkit is keresünk. Lesz is mit csinálnunk bőven: a helyi szalontulajdonos tudja, hova ment az apánk, mivel beszélt vele, de persze nem hajlandó ingyen megmondani, úgyhogy sürgősen pénzre lesz szükségünk. (Kivéve persze, ha vagyunk olyan ügyesek, hogy ellopjuk tőle valahogy ezt az információt.) Innentől kezdve nyílik ki igazán a játék, hiszen most már tényleg mehetünk bármerre, elvállalhatunk jópár küldetést és így kaphatunk a térképen pár támpontot. Az utazás most ugyanis a szó szoros értelmében gyalogosan történik: a kis kéziszámítógépünkön tárolt térképre felkerülnek azok a helyek, amikről hallottunk, hogy ott lehet valami, de nekünk ezeket magunknak kell megtalálnunk. A játéknak az a része, hogy gyalogosan megyünk a kiégett erdőkön, romokon, hegyeken keresztül, talán a leginkább eltalált lett: tizenhat négyzetkilométernyi terület minden egyes zugát bejárhatjuk, és látszik, hogy a készítők rengeteg időt töltöttek el a játéktér megalkotásával. A vadonban, vagy pedig a belváros romjai között bóklászva rengeteg mindent felfedezhetünk, és szinte sose tudhatjuk, hogy úton a célunk fele mibe botlunk bele: van, hogy csak vadállatokkal találkozunk, máskor kis településekkel, ahol a történetnek egészen új szálai indulhatnak.

Bevallom őszintén, amikor először megnéztem, hány küldetés van a programban, kicsit csalódtam: nem tűnt túl hosszúnak a lista. Aztán persze ahogy játszottam, két dolog tűnt fel: az egyik az, hogy ezek a küldetések mind elég hosszúak, és sokrétűek, a másik pedig, hogy ezeken kívül van még rengeteg kis mellékszál, amiket nem jegyez fel quest-ekként a játék. Például volt olyan, hogy találtam a puszta közepén egy idilli kisvárost, roppant barátságos emberekkel: ki lehetett deríteni, hogy mi a titkuk, és miért van az, hogy állítólag szinte senki nem megy el onnan, aki egyszer bement, de ez a kis szál pl. bele se került a kéziszámítógépbe.

 

Rengeteg hasonló felfedeznivaló helyszín van: ha csak végigszáguldunk a történet fő szálán (amikor az apánkat keressük), akkor talán a bejárható terület harmadán megyünk végig. Talán. Itt jegyzem meg viszont, hogy a sztori vége nekem meglehetősen csalódás volt: habár a három rész közül talán ez indult a legjobban (mégiscsak jobb az, hogy menekülnünk kell, és nem is tudjuk, miért, mint az, hogy "találj nekünk a víztisztítóhoz chipet" vagy "találj nekünk messiás-gépet"), a vége elég hamar eljön, és ráadásul kicsit lapos is. (Itt azért megjegyzem azt is, hogy érdekes módon a történet egy ponton túl kezd el laposodni, hirtelen és meglepően gyorsan.) Ami viszont kifejezetten nem tetszett, az az, hogy a korábbiakkal ellentétben a történet befejeztével nem kapunk összefoglalót arról, hogy az elkövetkező években mik történtek azokkal a városokkal, helyszínekkel, ahol megfordultunk, hogyan változtattuk meg a világot: kaphatunk úgy hatféle befejezést, amik nem sokban különböznek egymástól. A lényegi különbség csak az, hogy jók, gonoszak, vagy semlegesek voltunk-e. Ez azért elég fájó volt, és talán ez volt a legnagyobb csalódásom a Fallout 3-mal kapcsolatban.

Hoppá, semlegesek? Itt azért beújítottak a készítők: bár a korábbi részekben is szerepe volt annak, hogy jó, vagy rossz hírnevünk volt-e, végre megcsinálták itt azt, ami manapság oly sok játékból hiányzik: a fekete meg a fehér mellett lehetünk szürkék is, és ez ráadásul számít is. Nekem ez nagyon tetszett, hiszen én szeretek így játszani, és ha sikerül, meglehetősen jó lehetőségeket kapunk: pl. van egy "perk", ami +30-at ad hozzá a beszéd-tehetségünkhöz, amíg semlegesek vagyunk. Ilyen extra tulajdonságokat egyébként a korábbiakkal ellentétben minden egyes szintlépéskor kapunk: maximum húszas szintig mehetünk el, és így húsz darabot szedhetünk össze. Ezeknek egyébként már nincsenek helyenként olyan durva feltételei, mint az előző részekben, ugyanakkor a paletta van ugyanolyan jó: egyedül kicsit az tűnt furának, hogy mennyi olyan van, ami a V.A.T.S.-beli esélyeinket javítja.

"V.A.T.S.? Az meg mi?" Ez a játéknak az a része, ami a körökre osztott harcrendszert próbálja meg pótolni - valljuk be, nem sok sikerrel. Az előzetes várakozásokkal ellentétben nem lehet minden harcot valós idő helyett (= FPS) körökre osztva lebonyolítani, hanem annyit tehetünk meg, hogy kifagyasztjuk az időt, megnézzük, hogy az ellenség valamelyik testrészét milyen eséllyel tudjuk eltalálni, majd lövünk rá annyit, amennyi az AP-nkből (Action Point) kitelik. Aztán akkor, amikor ezek elfogynak, visszakerülünk a valós idejű harcba, és várnunk kell, amíg ezek a pontok vissza nem töltődnek. Nos, ez a korábbiakkal ellentétben nagyon leegyszerűsíti a küzdelmet, pedig a rengeteg különféle terepben bizony nagyon ott rejlik a taktikázás lehetősége: de ez fölösleges. Állíthatunk ugyan a játék nehézségén, de viszonylag jól felszerelve még hard-on is sokszor nyugodtan rambózhatunk. Pláne, hogy ha elérjük a maximális szintet (amit egyáltalán nem is nehéz), kb. mindenféle karakter meglehetősen durva hentesgéppé változik. Nem tudom mondjuk, hogy ha megcsinálták volna külön a körökre osztott részt, akkor mennyivel lett volna színesebb a játékban a harc: én pl. örültem volna neki, ha átveszik a Wizardry 8 hasonló megoldását, de valószínűleg azt az FPS-ekhez szokott játékosok miatt nem akarták. (Ott úgy volt megoldva, hogy a harc inkább körökre volt osztva, és a valósidejű mód csak az volt, hogy nem volt a várakozás bekapcsolva; mozogni pedig úgy lehetett, hogy kiadtuk a következő körre a mozgás/futás parancsot, és akkor addig mehettünk, amíg le nem telt a mozgás-csíkunk. Amúgy változatlanul állítom, hogy számítógépes szerepjátékban a Wizardry 8-nál jobb harcrendszerrel még nem találkoztam, de ezt egyáltalán nem csak emiatt mondom. A cikk viszont nem erről szól :) )

Szóval emiatt, meg a történet lapos vége miatt kicsit keserű a szám íze, amikor a játékot elemzem - de ettől függetlenül az az igazság, hogy a Fallout 3 teljesen rabul ejtett. A bevezetőben említett hangulatot ugyanis szinte maradéktalanul sikerült a fejlesztőknek eltalálnia, és a háromdimenziós grafika nem hogy hátrányára, hanem hihetetlenül előnyére vált ennek. A hangszínészek elég jók, a (rádiókon keresztül hallható) zenék szinte tökéletesen lettek összeválogatva. Az összhatás így végül olyan jó lett, hogy (most egy ismerősömtől idézek) "leültünk kicsit kipróbálni, aztán egyszercsak azt vettük észre, hogy fel-alá rohangálunk Megaton körül, és eltelt közben öt óra". Úgyhogy vigyázat, roppant addiktív a játék! Megmondom őszintén, nem vártam sokat tőle, de abszolút kellemes csalódás lett: egész egyszerűen nem vártam, hogy sikerül egy ilyen új és rabul ejtő folytatást csinálniuk a Bethesdásoknak, ami a hiányosságai ellenére is méltó utódja a korábbi Fallout-oknak. Engem meggyőztek, mégpedig olyannyira, hogy megelőlegezem neki azt, hogy a hátralevő másfél hónapban nem jön ki jobb új program; úgyhogy megkapja tőlem az év legjobb PC-s (szerep)játéka címet. Még nem döntöttem el, hogy a kettő közül melyiket :D

Az XBox 360-as verzió értékelését meg majd prezzey-re bízom, csak ő még nem játszott vele, mert kicsit körülményes volt egy angol nyelvű verziót gyorsan beszerezni arra. (Kár, hogy konzolra nincsen valami Steam-hez hasonló rendszer. Mármint olyan, amiről nagy méretű teljes játékokat is le lehet tölteni.)