Első kritikám óta most jutottam el oda, hogy Via segítségével elértem a Super Mario Galaxy első befejezéséhez (azaz megszereztem a játék utolsó pályájának eléréséhez kellő minimális 60 csillagot az összesen 120-ból), ezért gondoltam, pár szó erejéig kicsit visszatérek a Galaxy ismertetéséhez. A véleményem mindenesetre nem változott a két heti játék alatt, sőt, az eltelt idő megerősített abban, hogy tényleg minden idők egyik legjobb platformjátékáról van szó, amit mindenkinek ajánlok, a karácsonyi Wii-s játékfelhozatalban talán ennek a játéknak van a legjobb ár-érték aránya. A következőkben bővebben lesz szó a pályákról, a játékmenetről, a nehézségről, az extrákról és a kétjátékos üzemmódról. Katt!
    A játék hatvan pálya után sem válik ismétlődővé, a készítők nem spóroltak a pályaterveken. Amikor négyszer-ötször is visszatérhetünk egy adott pályára, biztosak lehetünk benne, hogy az ugyanannyi féle csavarást is jelent a pálya működésében, vagy az adott pálya egy teljesen más részén kell navigálnunk. Ez nagy váltást jelent a Super Mario 64-hez vagy a Super Mario Sunshine-hoz képest, ahol gyakran kellett úgy visszamennünk régebbi pályákra, hogy nagyjából ugyanazokat a pályarészeket kellett újra meg újra bejárnunk, kis variációval. A Galaxyban az azonos galaxisba való visszatérés már leginkább a pálya jellegének hasonlóságát jelenti. Emellett pedig nem is erőltették, hogy minden pályára három-négy variációt készítsenek. Sok az egy-egy alapötletre épülő galaxis is, például egyik kedvenc szupernehéz pályám, ahol a padlókon, falakon folyamatosan szabályos lyukak haladnak át, és ilyenkor ott meg is szűnik az anyagok szilárdsága. Az ilyen egyedi pályákból számos van, ezért is biztosított, hogy az ember nem unja el a játékot.
    A rengeteg pálya rengeteg választási lehetőséget is kínál. Igazi non-lineáris játék ez, ahol néhány, a továbbhaladáshoz kötelező pályán kívül szabadon válogathatunk a küldetések között, főleg ahogy egyre messzebb jutunk a galaxisokban. Az utolsó pálya - ami veterán platformjátékosként nekem nem volt megterhelő, de a célközönség középhaladó játékosok számára kihívásnak ígérkezik - már hatvan csillag megszerzésétől elérhető, ezekhez az igazán nehéz pályákból elég csak néhánnyal megbirkózni. (Azt persze nem mondhatom, hogy a kezdőbb játékosokat ezek nem fogják alaposan megizzasztani.)
    Bár egyes korai képeken és videókon még azt lehetett látni, hogy Mariónak ebben a játékban is 7-8 életpontja van egy pályára, mint a 64-ben vagy a Sunshine-ban, a végleges játékba már csak 3 került. Ez a húzás elsőre furcsának tűnik de összességében izgalmasabbá és egyszerűbbé teszi a játékot, mert egyrészt most már egységesen 1 életerőt szed el tőlünk minden ellenfél illetve negatív hatású tereptárgy, másrészt a még mindig viszonylag gyakran előforduló pénzérméket gyűjtve vissza tudjuk tölteni az életerőnket - ezzel egyben stratégiai kérdéssé is válik, hogy mikor szedünk össze egy-egy pénzdarabot.
     Ha pedig mégis túl nehéznek bizonyulna egy-egy pálya, a Galaxy rendelkezik egy egyedülálló kooperatív kétjátékos móddal. Ez azt jelenti, hogy az első játékos irányítja Mariot illetve a Wiimote-mutatójával az egérkurzornak megfelelő kiscsillag-ikont (amivel lehet lövöldözni az ellenfeleket és gyűjteni az extra életekhez elengedhetetlen csillagdarabkákat), míg a második játékos saját Wiimote-jával kap egy másik kiscsillag-ikont, amivel szintén lehet csillagdarabokat gyűjteni, lövöldözni, de extraként az A gomb lenyomásával le tud fogni bizonyos ellenfeleket, például a nagy guruló sziklákat vagy a Mariot üldöző töltényeket. Bár a főellenségek ellen ez nem véd és a nehezebb manőverek végrehajtását sem lehet vele pótolni, viszont sokat segít, ha nem kell külön figyelni a csillagdarabkák gyűjtésére, és szorult helyzetben szintén életmentő lehet egy-egy közeledő hőkövető töltény megállítása.
    Minden Mario játékhoz hozzátartoznak a különféle átváltozások. A korábbi 3 dimenziós Mariokban ezt nem vitték nagyon túlzásba, itt azonban újra a kreativitáson volt a hangsúly. Amellett, hogy visszatérnek olyan rég nem látott képességek, mint a tűzgolyódobálás, a sérthetetlenséget adó csillag, illetve a repülés is a játék második felében, vannak mókás új kiegészítők is. A darázscsíkos gombától például darázzsá változik Mario és bizonyos ideig lehet vele zümmögve röpködni, de a kedvencem a szellemgomba, amivel a  régi  Mario-játékokból jól ismert szellemmé lehet átváltozni és megszerezni a képességeiket, a lebegést és a láthatatlanná válást. De az, ahogy ilyenkor Mario kinéz, az az igazán vicces. (Még a nyelve is lafog jobbra-balra.) Egy harmadik kellék a rugó-gomba, ettől Mario konkrétan rugóvá változik. Ez a legnehezebb átváltozásfajta, mert csak kicsit ugrálni meg nagyot ugrani tudunk vele, szerencsére nem gyakran kell használni.
    Két hét után azért már előjönnek a problémák is a játékokkal, szerencsére a Galaxyban ezekből sincs sok. Az úszás irányítása kicsit problémás, és a rugó-Mario ugrásával is gondok vannak, nem mindig érzékeli, amikor nagyot akarunk ugrani. És ezzel végére is értem a hibalistáknak, mert minden más szempontból teljesen jól működik a játék.
    Még egy utolsó megjegyzés a zenére. A nagyzenekari felvételek szerencsére végig maradnak, ami újabb szintjét adja a profizmusnak. Nem számoltam össze, összesen hányfajta zene található a játékban, de épp elég ahhoz, hogy egyszer se tűnjön ismétlődőnek. Jól illeszkednek a zenék a pályákhoz, és remek hangulatot biztosítanak.
    Hát második kedvcsinálónak ennyit gondoltam a játékról. A TV-kártyám még mindig nem megy, úgyhogy saját képek helyett kénytelen voltam a netről válogatni, de talán ezek is jól illusztrálják. Ha egyetlen játékot kellene választanom a magyarországi karácsonyi Wii-felhozatalból, akkor egyértelműen ez lenne az.