Super Mario Galaxy
Osztályzat: Zseniális
Korosztály: 7+
Nyelvigény: Minimális
Nehézségi ív: Középhaladótól haladóig
Beletanulási idő: Közepesen hosszú

  Életemben rengeteg platformjátékkal játszottam (és a készítői oldalon is megfordultam már), illetve az elmúlt években az volt a tapasztalatom, hogy nagyon lecsökkent a jó platformjátékok száma, nem beszélve arról, hogy a régi nagy platform franchise-ok minősége is igencsak leromlott (gondolok itt a Sonic the Hedgehogra, a Donkey Kongra és a Raymanre). A Mario sorozatban azonban mindig bízhattam, többek között talán Shigeru Miyamoto személye miatt, aki sosem engedte ki a kezéből a Marios játékokat. Nagy reményekkel vártam hát a Super Mario Galaxyt, és bíztatóan néztem a Metacritic és a Game Rankings játékkritikákat összesítő oldalait, amiken a játék mindössze néhány nap alatt minden idők legjobb játékai közé került a 97-98 százalékos, több tucat kritika alapján számolt összesített eredményével. És nem csalódtam. Sőt.

 A játék egyszerűen zseniális. A minden platformjáték alapját jelentő pályatervezés friss, újszerű, és végtelenül kreatív. A grafika bámulatos, ízléses és korszerű, az aláfestő zenét pedig nagyzenekar adja elő, tökéletes egységet alkot kép, zene és hangulat. A játékkal töltött kétszer fél óra után egyértelműnek tartom, hogy ez a valaha készült legjobb 3 dimenziós Mario játék, és biztos vagyok abban is, hogy a valaha készült egyik, ha nem a legjobb 3 dimenziós platformjáték.

  A játékelv azért újszerű, mert míg a régi 2D-s Mario játékok a két dimenziós platform lehetőségeit vitték a maximumig, a mostani tökéletes új módot talált a három dimenzió teljes kihasználására és bizonyos szintű kifacsarására is. Az űrben elhelyezkedő pályákon mindenféle bolygó felszínén kell szaladgálnunk, illetve bolygóról bolygóra utazni egy-egy pályán (ezeket hívja a játék galaxisnak) keresztül. De a legjobban a képek mutatják meg, miről is van szó.
  Egy dologtól féltem, a Wiimote alkalmazásától, de ez is tökéletesen beleolvad a játék irányításába, és nem nyomják el azt. Ugyanúgy a Nunchuk joystickjével szaladgálhatunk, míg a Wiimote A-jával ugrunk. A Wiimote-ot kicsit megrázva Mario ellenfél-kábító pörgést hajt végre, illetve pörgéssel tudjuk bekapcsolni többek között a bolygóról bolygóra átrepítő berendezéseket is. Van még egy segítségünk, a kis csillagok, amikből egyrészt ötvenenként extra élet jár (cserébe viszont a klasszikus pénzérmékből kevesebb van), másrészt a B-vel kilőhetjük őket (oda, ahova a Wiimote mutat), szintén ellenfélkábításra vagy más feladatra. Ebből is látható, hogy gyakorlatilag bármilyen játékelemről is van szó, azt többféleképpen is felhasználhatjuk.
  És azért a hardcore Mario-fanok sincsenek elhanyagolva. Egyrészt vannak kifejezetten kétdimenziós mozgást megkívánó részek (pl. amikor egy körkörös csőbe szorulva kell szaladgálnunk az első pályán), a kedvencem pedig az volt, amikor a játék elején a hercegnőt elraboló Bowser repülő hajós antréja alatt az ősrégi Super Mario Bros. 3. repülő hajós pályáinak zenéje ment nagyzenekari feldolgozásban. Mindig is az egyik kedvenc játékzeném volt ez, ilyen változatban pedig nagyon üt.

Kicsit csapongó gyorskritikám végére értem ezzel, mert egyrészt a játék százhúsz pályájából még csak hárommal végeztem, másrészt meg a bővebb bemutatáshoz saját képeket szeretnék mellékelni, viszont ehhez még rá kell jönnöm, hogy miért nem működik az újratelepítés óta a TV-kártyám videobemenete. :) Addig is, tényleg csak azt mondhatom a Super Mario Galaxyról, amit a külföldi nagy kritikaírók többsége: az év játéka, talán az évtized játéka, és ha idén egy játékot veszel a Nintendo Wiihez, akkor ez legyen az.