Szereted megvédeni a világot a gonosz egydimenziós motivációmentes dél-amerikai terroristáktól? Szereted megmenteni az amerikai elnököt, naponta kétszer? Szeretsz fél óra alatt több száz embert gépfegyverrel lemészárolni? Ha mindegyik kérdésre igen a válasz, akkor sem ajánlom a Ghost Squadot (és ha az utolsó kérdésre igen a válasz, szégyelld magad, és tudok egy jó pszichológust).
    Ha nem is kerül fel minden idők legrosszabb Wii játékainak listájára (bár közel jár!), minden idők legrövidebbjeire igen. Nem akartam elhinni, amikor külföldi kritikák egy, azaz egy órás játékidőről beszéltek, úgyhogy pacifizmusom ellenére leteszteltem. És ejnye-bejnye, a külföldi kritikák nem mondtak igazat. A Ghost Squad összesen három pályáját negyvenöt perc alatt végig lehet játszani.

    Aki nézett már be plázában játékterem ajtaján, ismeri a rail shooter nevű műfajt. Az ember bedobja a százast, fog egy általában rózsaszín műanyagfegyvert (azért rózsaszín vagy narancssárga hogy ne hasonlítson valódi fegyverre, amerikai szabályozás), és azzal lő a képernyőre. Mozogni nem lehet, a játék mozog magától előre megadott útvonalon, adott helyszínen belül valahonnan valahova megy, a játéktér (meg az, hogy mikor hol állunk meg) pedig általában úgy van kialakítva, hogy jó sok helyről elő tudjanak ugrani a zombik, katonák, vagy bármik, amik az ellenséges bármiket jelentik, amikből sok van.
    Régi műfaj ez és bizony kicsit eljárt felette az idő. Amennyire belefér a retro-kategoriába (talán), annyira válik hamar vontatottá a játékmenet, már csak azért is, mert összesen három pálya van az egész játékban. És az onnantól nem vigasztal, hogy ezt a három pályát összesen tizenakárhányféleképpen tudom játszani mert vannak nehézségi szintek meg lehet éjszaka is menni meg egy-egy ponton választhatok hogy a bal vagy a jobboldali ajtón megyek be ugyanabba a szobába. Nem tudom mi bajuk a SEGA-nál, de a Sonic and the Secret Ringsben is ugyanez a marhaság volt, hogy attól hosszú a játék, hogy sokszor kell ugyanazt a pályát újrajátszani. Fejlesztőnek könnyű, játékosnak átverés, meg unalmas. Ja, és nem vigasztal az se hogy ha nagyon sokszor játszom végig a pályákat akkor kaphatok extra ruhát a játékosomra.
    Végig azt éreztem, hogy a fejlesztők próbálták, próbálták mindenféle ötlettel feldobni a műfajt, de kb. mintha nyers húsra tettek volna mindenféle extra feltétet, de minek, ha alatta a hús nyers marad. Így nem csak lövöldözni kell végig, hanem például van, hogy bombát kell hatástalanítani. Izginek hangzik? Ilyen: bejelentkezik a parancsnok, azt mondja, "Katona, mindjárt lesz egy bomba, úgy kell elvágni a drótokat hogy piros zöld kék!" Tíz másodperc múlva ott a bomba, és akkor bemondja, hogy "Na emlékszik, hogy hogyan kell elvágni?" Hú, hát nem is tudom, olyan sok felé figyeltem, de például miért nem most mondja el amikor ott vagyok? A játék egy későbbi részén a dzsungelben a terroristák elrejtenek "taposóaknákat", amik nem tudom, hogy hol taposóaknák, mert nagy szürke fémdobozok amik ülnek a fűben (asszem még rájuk is van írva valami ilyesmi hogy taposóakna) és rájuk kell kattintgatni sokszor, hogy ne robbanjanak fel. Figyelem, innovatív játékelem.
    A játékmenet legnagyobb részét mégiscsak a lövöldözés teszi ki, úgyhogy nézzük meg, kiket is kell halomra gyilkolni. Ebben a játékban terroristákkal áldott meg minket a sors, és hát jó sztereotíp terroristák ezek, kérem szépen. Nagy darabok, rossz arcúak, néha még vicsorognak is, talán még tetkójuk is van, pont az a bodybuilder-típus, akitől jó anyánk óvott minket, aki a külvárosi edzőteremben szteroidozik a haverokkal és nem követendő az életvitele (mármint a bodybuilder, nem anyánk). Mások egyéb amerikai félelmeket vetítenek ki, a terroristák nagy része sötét bőrszínű vagy latino. Olyan daliás szépen borotvált amerikaiakat, mint főhőseink, keresve sem találunk - még az egyik küldetésben megmenteni szükséges jótékonysági nagykövet (vagy mifene) is úgy néz ki, mintha a régi Majmok bolygója filmből vették volna át a szimpatikus csimpánztudóst. Az megint más kérdés, hogy én egyáltalán nem vagyok híve az értelmetlen erőszaknak, ezért nekem nem elég motiváció egy terroristának, hogy "hát gonosz, öld meg!" de efölött most elsiklok és nem nyitok filozófiai értekezést róla, legyen elég annyi, hogy az ilyen játékok szerintem sokat segítenek a sorozás előtt álló amerikai fiataloknak abban, hogy amikor majd arra kerül a sor, hogy tényleg lőni kell valakire, akkor ne nagyon gondolkodjanak rajta, hogy esetleg szemben is ember van. Maradjunk annyiban, hogy ez a végletes sztereotipizálás csak arra jó, hogy még bugyutábbá teszi a játékot.
    Az avittos műfaj megint csak csődöt mond akkor, amikor az ellenfelek viselkedéséről van szó. Nem vártam tökéletes realizmust, de mégis, milyen terrorista az, aki előugrik egy ajtó mögül, jó hangosan azt kiáltja, "DÁJ!!!", néhány másodpercig kalimpál tőlem fél méterre, aztán esetleg, mert már nagyon unatkozik, elővesz egy fegyvert, mert hát csak nem lőttem még le, ennyire mazochista természet, vagy csak jó fej, rendes ember, érti ő hogy miért vagyok itt, akkor meg segít is hogy végezzem a munkámat, hát vegyünk példát, kedves amerikai polgártársak, a bevándorlók lojalitásáról.
    És akkor a többi szereplőről nem beszéltem. Vannak ugyanis túszok is, akiket hol meg kell menteni ("mutass rájuk és nyomd az A-t amíg le nem esik róluk a bilincs!"), hol csak nem kell lelőni. Ami nehéz dolog, mert a túszok jó érzékkel mindig beállnak a szoba közepére és ott csapkodnak a karjukkal azt kiabálva, hogy "ne lőj le nem vagyok terrorista!" Nem túl ügyesek a terroristák, hogy hagyják szabadon lófrálni a túszaikat.
    Az egész játék leghülyébb tulajdonsága, a cikk címében feltett találós kérdés, tudjátok, a hűtőszekrénnyel meg az elefánttal, esetleg a négy elefánttal meg a trabanttal. Minden tereptárgy mögül legalább egy tucat terrorista tud előugrani, a képen látható fotel mögött legalább hat terrorista van még. Eggyel durvább fajtája ennek, amikor konkrétan megyünk körbe egy ilyen fotel körül, minden irányból jól megnézzük a fotelt, és minden alkalommal még hat terrorista gurul ki mögüle. De a legdurvább változat a harmadik pálya következő képen látható jelenete.
     Adott egy hajó, ami bejön mellénk, vezeti egy terrorista. Őt lelőjük, a hajó megy tovább a megadott útvonalon még másfél percig, amíg ez a rész tart, attól függetlenül, hogy nem vezeti senki. Két-három oldalról is megnézzük ezt a hajót, ti is látjátok, mennyi hely van rajta, mégis mindig még tíz muksó előbújik a korlát mögül, akkor is ha épp egy másodperce láttuk egy másik oldalról a korlátot és nem volt mögötte senki. Slusszpoén: amikor bal oldalra kerül a hajó hozzánk képest, a velünk utazó fent említett ENSZ majom-nagykövet azt mondja, "vigyázz, mögöttünk egy hajó!" mire a tőlünk balra levő hajó elindul hátra és pár másodperc múlva mögénk kerül. És akkor tényleg lesz mögöttünk egy hajó. Au!

    Kerülgetem a forró kását, végülis miről szól az egész játék. A fentiekből már lehet sejteni, hogy nem várható eget rengető történet, azonban még a legrosszabb hétköznap esti B-filmeknek is jobban átgondolt a cselekménye. A középső, legrövidebb pálya, az Air Force One-on, vagyis az amerikai elnöki különgépen játszódó rész a kedvencem. Ennek a története az, hogy a terroristák, akik úgy százan vannak, észrevétlenül felosontak az elnöki különgépre és átvették felette az irányítást, még szerencse, hogy erre a Ghost Squad is észrevétlenül feloson, most, menet közben, viharban, erős turbulenciában. Aztán ha lelőjük a gonosz terroristavezért a gép rakterében, őt kiszippantja a nyitott ajtó (minket nem, mert mi jó fejek vagyunk), jelentést teszünk a rádión, és kapunk az elnöktől egy pacsit. Röhej.
    Legnagyobb vicc pedig maga az osztag, amivel vagyunk. Ghost Squad, azért, mert hogy elvileg ez egy olyan katonai osztag, ami szellemként beoson, elvégzi a feladatot, és észrevétlenül távozik. Nem én találtam ki, ki van írva meg be van mondva, "Leave no traces behind!", vagyis "Ne hagyj nyomot magad után!" Persze ez csak piárszöveg, semmi ilyesmit nem kell és nem is lehet csinálni. Hogy ne hagyjak nyomot, amikor szobánként kétszáz terroristát kell lelőni? Logisztikai képtelenség. De végülis teljesül a követelmény, mert a lelőtt terroristák pár másodperc után szépen köddé válnak, beleolvadnak a semmibe. Vér sincs, úgyhogy tényleg nem maradt nyom, ügyesek voltunk.
    Érdekelt volna még, hogy mondjuk mi a variáció később a pályákban, de csak az első pálya egyik variációját sikerült unlockolni, ugyanazt csinálhattam éjszaka, semmi különbség csak sötét van. Még egy hasznos tulajdonsága a játéknak, hogy nem lehet útközben, mondjuk egy pálya után kilépni, csak akkor ment, ha mind a hármat végigcsináltad egymás után, vagyis bár csak 45 percig tart, azt mindig muszáj végigjátszani. Egyébként akárhányszor meg lehet halni, nem számít, vagyis simán végig lehet vinni a pályákat, viszont ha az utolsó ellenfelet nem likvidáljuk rendesen (ez az elnökös pályán egyetlen lövés jól vagy rosszul sikerültét jelenti), az egész küldetést buktuk.

    Hát ez volt a Ghost Squad. 2004-ben jelent meg játékteremben, most hozták át Wiire, de ez nem mentség. Múlt századi játékmenet, iszonyat rövid, iszonyat sztereotíp, iszonyat unalmas. Tizenháromezer forintért negyvenöt perc, még azzal is jobban járunk ha veszünk egy Dolph Lundgren filmet, az másfél óra és 990 az akciós DVD.