Space Invaders Extreme
Osztályzat: nagyon jó
Kiadás éve: 2008
Műfaj: Retro űrhajós lövöldözős
Korosztály: 3+ (PEGI)
Nyelvigény: Nincs
Nehézség: Középhaladó-profi
Beletanulási idő: Nincs
Kifáradási idő: 15 perc után már fárad a szem

    Idén harminc éves a Space Invaders, minden idők egyik legfontosabb játékprogramja. A Pong utáni első hatalmas, világraszóló sikerként 1978-ban végigsöpört a világon, népszerűségével utat engedve a számítógépes játékok későbbi tömeggyártásának és örökre belevésve az emberek agyába azt a szókapcsolatot, hogy számítógépes játék. A jubileumra a Square-Enix fogta magát és vállalta, hogy elkészíti a remake-et, ami hatalmas szerencsénkre sokszorosan lealázza a szintén a Square berkeiből kikerült, rettenetesre sikerült Arkanoid DS-t. Pörgős, felújított játékmenet, remek zene és az eredeti játékhoz való hűség jellemzi a Space Invaders Extreme-et, amiből csupán egyetlen apróság hiányzik -- de lehet, hogy ez nem is baj. Részletek és az eredetivel való összevetés a tovább után.

   Mai szemmel persze egy kicsit nehéz megérteni a Space Invaders egykori sikerét, mert miből is áll a játék? Mi vagyunk alul, felül jönnek az űrlények egyre gyorsabban, meg néha fent elzúg egy ufó (eltalálva pluszpont). Ha mindet lelőttük, kezdődik elölről az egész, csak egyre gyorsabbak, és egyre közelebbről indulnak. A megnyerő az egészben amellett, hogy  Tomohiro Nishikado egész műfajt teremttett vele, az a hangulat, ami ma is magával ragad (bár az eredetivel nem tudunk játszani, egy egész hű flash klón ingyen kipróbálható a neten). Mint azt Nishikado a Rise of the Videogame dokumentumfilm-sorozat első részében elmondta, az eredeti zenét (hangot, pittyegést) annak idején úgy tervezte meg, hogy az az emberi szívverésre és annak ritmusára hasonlítson, aztán ahogy jönnek közelebb a szörnyek, úgy gyorsul a tempó, egyszerre generálva és leképezve a stresszt a játékosban. Ez a pszichológiai hatás ma is megvan, és valószínűleg ez volt a siker egyik kulcsa.
      Ha erről az oldaláról közelítem a Space Invaders Extreme-et, akkor a negatívummal kezdem, hiszen ezt az érzést reprodukálni nem tudja, talán nem is akarja - és lehet, hogy ez nem is baj. A Space Invaders igazi hidegháborús játék, amiben nem lehet nyerni: bármit csinálsz, bármeddig jutsz, a szörnyek egyre közelebb vannak és egyszer mindenképpen meghalsz.  Ez az erős hidegháborús életérzés nem csak a kor számítógépes játékaiban, de filmjeiben is ott van (Emlékszik még valaki például az 1983-mas Háborús játékokra Matthew Broderickkel? Szájbarágós, de tényleg erről volt szó.) Hát ez az érzés a Space Invaders Extremeben már nincs meg, pedig talán épp ettől a hozzáállástól érdemelné meg az eredeti játék az extrém jelzőt.
    De ha ezen túllépünk, és nem bánjuk, hogy nem akarjuk félelemterápiára használni pénzért vásárolt szoftverünket, akkor megnézhetjük, mi az, amit viszont nagyon jól csinál új szerzeményünk. Elsőre furcsa egyvelegnek tűnik, de az Extreme megtartja az eredeti grafikát, az eredeti szörnyeket, és a színeken kívül nem ad hozzájuk semmit sem. Ettől lesz retro a design, amit az ember egy-két perc alatt meg tud szokni. A színekből eredő játékmenetbeli fejlesztés az, hogy a megfelelő sorrendben eltalálva a szörnyeket halmozhatunk mindenféle kombókat. Ezek közül a legalapvetőbb, ha egymás után négyet találunk el ugyanabból a színből (a fehér joker, nem számít), ekkor kaphatunk mindenféle fejlesztéseket, persze csak limitált ideig: a kék lézert, a zöld négyes lövést, a piros robbanó lövést ad.
    Az ufók is megmaradtak a régi játékból, most ezek jelentik a minijátékok kulcsát: egymás után valahány darabot eltalálva egyszercsak bejön egy villogó ufó, na őt kell eltalálni, és kapunk valami tizenöt-húsz másodperc alatt végrehajtandó feladatot (lőjünk le nyolc szörnyet, tíz ufót, stb.) egy külön kis pályán. Ha ezt megcsináljuk, megint csak limitált ideig kapunk hiperszuperlövést, ha nem, egyszerűen visszadob minket oda, ahol voltunk. Ezekre a szuperképességekre szükség is van a későbbi pályákon, a harmadik-negyediken már nagyon sok formációt kell kilőnünk a pálya végéig, és csak három életünk van pályánként.
    Egy fontos újítás van még (azon kívül, hogy természetesen nem csak egy formációnyi űrlényle lődözhetünk), ez pedig a főszörnyek. Mivel munkába menet és hazajövet metrón szoktam játszani (így is találtam rá erre a játékra, hiszen egy pálya kb. 7-8 perc, épp a Klinikák-Árpád híd távolság), elsőre nehéz volt megállni, hogy ne röhögjek fel, amikor szembejött a rendkívül félelmetes főellenség mind az összes pixelével. Ez is benne van az eredetihez való hűség részében a játéknak, nem csináltak külön főellenségeket, csak az eredeti játék szörnyeinek kinagyított változata ellen csatázhatunk. Ezek megoldása viszont kreatív, van hogy minden egyes kinagyított pixelt egyenként kell kilőni, amíg el nem érjük az érzékeny piros pixelt a szörny tetején, vagy (mint jobboldalt) egy dupla támadással van dolgunk és mindig a megfelelőt kell lődözni, szóval itt is van kreativitás a dologban.
    Egy dologra nem jöttem még rá, hogy a zene pontosan hogy működik. Elektronikushoz képest kellemesnek mondható zene van, amihez illeszkednek a hangeffektek is (a lövéseink hangja például mindig igazodik ahhoz, ahol épp a zene tart, gyakorlatilag így az egyik szólamot mi adjuk), viszont a pályák normál részén a képernyő tetején még számol valamit a program, drumot meg basst meg ilyeneket, és ha ezekből összejönnek megfelelő számok, akkor megint valami speciális dolgot kapunk -- ennek működéséről azonban jelenleg még lövésem sincs. Egyike azoknak a dolgoknak, amiket ki kell tapasztalni.
    Összességében mindenkinek ajánlani tudom a Space Invaders Extreme-t. Hozza az adernalint, ha nem is annyira durván, mint elődje, és bár nem ugyanaz a játék, sokban hasonlít rá és nem alázza meg az emlékét, mint tette azt az Arkanoid DS. Azt az egyet nem sikerült még kiderítenem, hogy hány pálya is van valójában, engem most a negyediken irtanak a szörnyek, ez már elég nehéz ahhoz, hogy ne tudjak rajta túljutni elsőre-másodikra-harmadikra. Gyakorlat teszi a mestert.