Félig stratégiai, félig akciójáték, szép grafikával, összeszedett játékmotorral, sőt kezdőknek is ajánlják. Hol itt a baj? Gyorstesztünkből kiderül, a jó alapötlet gyakorlati megvalósítása már sántít az elbaltázott kamerakezelés, a játékot percenként félbevágó átvezető jelenetek és az ezerszer ismételt, unalmas és elcsépelt történet miatt (és akkor még nem beszéltünk a vérciki sztereotipizálásról). Aki ezeket meg tudja szokni, annak jó szívvel ajánlható a Battalion Wars II, aki nem (mint én), az inkább hagyja ki. Tovább után rövid ismertetőnk.

   Nem tudom, mennyire gondolták viccesnek vagy fontosnak a készítők, hogy a végleges termékben látható mértékű sztereotípiát nyomjanak a történet résztvevőire, de rég láttam ilyan politikailag inkorrekt játékot. Persze, nem kell ezt véresen komolyan venni, de azért mégiscsak ciki, hogy az indítja el a történetet, hogy az Anglo Birodalom főparancsnoka (ld. jobbra) megtámadja a szegény, védtelen, becsületes és még csak egész véletlenül sem japán áthallású Nap Birodalmát. De ezzel nincs vége, az angolok Anglo-k azért támadják le hőseinket, mert hogy azok állítólag titokban tömegpusztító fegyvert fejlesztenek. (Nem vicc.) Természetesen kérdés nélkül jön az invázió, de van remény nemjapán barátaink számára, misztikus zenére meg is nézhetjük, ahogy hercegnőnk a hetvenes évek szamurájfilmjeit meghazudtoló módon kamerának háttal, a lemenő nap fényében osztja meg velünk bölcs kinyilatkoztatását az életről meg a körforgásról. Ja, meg hogy ezt ő mind látta előre. (Mondjuk ha látta előre, miért várta meg, hogy az egész szigetet ellepje az ellenség?)
    Szóval ezzel a jelentőségteljes revelációval indítunk, és kezdődik a nemzet- és kultúraközi háború, egyelőre csak ezzel a két szereplővel - szerencsére addig már nem jutottam, hogy a Tundra Terület felett uralkodó cár is bejöjjön a képbe, azon azt hiszem már végképp lehaltam volna. Hozzátartozik, hogy a happy end azért nem marad el, a játék végére a három nagyhatalom egymás nyakába borulva békül ki, amikor az összes létező Nintendo-s háborús játék egyetlen, jól bevált csavarjával élve kiderül, hogy senki se gonosz csak a sötét negyedik nagyhatalom a háttérben. "Bocs, hogy leigáztunk Lei-ko hercegnő." "Sebaj Windsor ezredes. Még egy sütit?"

      A történet előzményéül szolgáló ősi háborúban tanulhatjuk meg a játék kezelését és az irányítást. Amint belecsöppenünk a harc közepébe, láthatjuk, hogy a Wii indulásához képest már valamivel többet tudtak kicsikarni a grafikai motorból, ezt elég meggyőző atmoszféra- és időjárás-effekteken keresztül mutatják be.

     Itt az elején, amíg csak egyetlen, illetve picit később egy kis csapat mezei katona irányítása van ránkbízva, még jól működik a játék alapkoncepciója, vagyis hogy akciójáték-köntösben tálalják elénk a háborús stratégiát. Amint azonban túljutunk a bevezető küldetésen, egyre bonyolultabb lesz egyszerre törődni a különböző csapatoknak (könnyű tüzérség, nehéz tüzérség, tankok, stb.) való parancsosztogatással és a konkrét csatával. Egyben ugyanis sosem látjuk a játékteret: mindig egy adott egység egy képviselőjét irányítjuk, miközben az ő látóterében kiválasztott ellenségek egyikére küldhetjük rá a többi csapat egyikét, vagy az összeset. Ami egyrészt azért nehéz feladat, mert közben gyakran előfordul, hogy konkrétan minket lőnek.

    Másrészt pedig a kamera miatt nehéz feladat. Alapesetben a kamera egy normál külső nézetes akciójáték távolságát tartja tőlünk, de ez ritkán enged jó rálátást a körülményeinkre. A felülnézetes tág kameraállás sem túl jó azonban, mert ugyanúgy kalézol mindenfelé a kamera. És hogy miért teszi ezt? Hát azért, mert az egyébként mozgó ellenfelekre a Z gomb segítségével rá kell állítani az automatikus célzást, hogy egyáltalán eltalálhassuk őket, ettől viszont rendszeresen meghülyül a kamera, aztán leshetjük, hogy hol vagyunk mi, hol a többi csapatunk, és legfőképpen hol az ellenfél. Ha mindennek a tetejébe még azt is szeretnénk, hogy az ellenfél minket esetleg ne találjon el, akkor ide-oda kell szaladgálnunk, illetve elugrálni a lövések elől (ezt az irányítógombok használata mellett a Wiimote adott irányba rántásával érhetjük el), ez viszont már végképp betesz a kamerának. Nem egyszer történt meg, hogy a csata kellős közepén elkezdett körözni a kép, és közben ki-be zoomolt - mindezt azért, mert kétoldalt fák voltak, és az nem számít játéktérnek, vagyis amikor épp afölött jár a kamera, akkor beközelít, amikor meg az út fölött, akkor meg távolít... brr.

    Pedig a pályák alapján ígéretesnek tűnik a játék. A rajzfilmszerű és realisztikus között félúton elhelyezkedő grafika egysége később sem bomlik meg, a zene és az atmoszféra jó, és maguk a hadszínterek is részletes kidolgozottságúak, nem beszélve a nagyságukról - egy-egy küldetés (ezekből e cikk megírásáig öttel végeztem) a bevezető epizódban is eltarthat bő tíz percig. Később nem tudom, mire lehet számítani, az azonos játéksorozatba tartozó Advance Warsok tapasztalatai alapján mindenesetre egyre hosszabb és nehezebb pályák várhatóak.

    Ami viszont csúnyán beleszól a játékélménybe, azok a gyakran felesleges átvezetések - ezekből a leírások alapján később sem lesz kevesebb, sőt, az egyik külföldi kritikus szerint minden egyes pályán annyiszor szakasztják meg a játékot a közbeékelések, mintha még mindig a betanítópályán lennénk. A közbevetések ugyanis általában teljesen nyilvánvaló dolgokra hívják fel a figyelmet - pl. "Nézd katona, most ideértél, de ott a távolban van egy tank!"; vagy "Ó, a fenébe, te gonosz ellenség, most jól legyőztél, de várj csak, mert most aztán mindjárt küldök rád még sok katonát!" Mind a baráti, mind az ellenséges parancsnokok szinte folyamatosan dumálnak, de sok értelme nincs a mondandójuknak, a fentiekhez hasonló stílusú és tartalmú szöveget kapunk csak. Ami még viccesebb, hogy amikor álldogálunk, a mi katonáink velős közmondásokat mantráznak, ilyeneket, hogy "Minden a becsület!" Biztos sok hadsereg megirigyelné az ilyen magas morális szintet.

    Nem egészen tudom, hova helyezzem a Battalion Wars II-t, így a blog történetében először egyszerre kap elmegy és jó osztályzatot. Jó azért, mert jók a pályák, jó az atmoszféra, és amikor rendesen megy a játék, jó is az élmény, de a fent említett idegesítő negatívumok hamar legyűrték a jó tulajdonságokat. Egyébként a nagy nemzetközi játékosközösség is hasonlóan megosztott a kérdésben, a veterán stratégiai játékosok (vagy akár csak azok, akik Advance Warsoznak) például egyöntetűen túl könnyűnek ítélték a programot, mondván az akció rovására jócskán lebutították a stratégiát. Rajtam mindenesetre elsőre már a harmadik normál küldetés is kifogott, a végjátékra (amikor egy rakás katona és tank ostromolta meg a főhadiszállást) egy darab katonám maradt állva, és hősies küzdelemben ugyan de lenyomtak. Én ezeket az érveket és ellenérveket tudom felhozni, innentől mindenki döntsön maga.