Sandbox játékok 2: Frontier: Elite II, avagy a bejárhatatlanul nagy világmindenség

Vannak olyan játékok, amelyekről az ember majdhogynem nem mer cikket írni, és kivételesen nem azért, mert olyan borzalmasan rosszak. (Amúgy csak nekem tűnik úgy, hogy az utóbbiakról szívesebben olvasnak az emberek? :)) Viszont vannak olyanok is, amikről meg azért, mert tart attól, hogy az idő mindent megszépít, és voltaképpen ugyanazt a kritikátlan ömlengést írja le róla, mint amit anno a haveroknak mesélt. No viszont semmiképpen nem tudom megkerülni, hogy a sorozat második cikkjében ne írjak a sandbox játékok következő nagy klasszikusáról, a Frontier: Elite 2-ről.

Őszintén szólva nem az Elite-tel ismertem meg ezt a játékstílust, hanem a második résszel, az előbbi csak ezután jött. Már a dobozt végignézve alig bírtam megállni, hogy ki ne próbáljam a játékot: a hátoldal milliárdnyi Naprendszert ígért, köztük ráadásul nem kizárólag csak fiktív, hanem valódi csillagokkal is, és a képek is sokkal realisztikusabb (haha, jó is lenne, ha itt járna az űrkutatás) szimulációt ígértek. Persze anno valahogy senki sem panaszkodott azon, hogy az Elite-ben egy csillag körül egy szem bolygó kering csak, ami csak azért van ott, hogy könnyebben megtaláljuk az űrállomást: itt viszont az ígéretek szerint leszállhatunk a bolygók felszínére, meg egyszerűen bejárhatjuk az egész Univerzumot. Aztán a doboz kinyitása után sem csalódunk, megint olyan csomagot kaptunk, amit mostanság már csak limited/collectors/ultimate edition-ként árulnak: egy kézikönyv, egy novelláskötet, egy galaxis útikalauz (no nem a törülközős) meg még egy szép méretes csillagtérkép. Ja, természetesen ott volt mellette még a játék is. Ráadásul mind a három könyvecske remekül volt megírva, külön élvezet volt őket forgatni – ráadásul a kézikönyvben minden lényeges információ benne volt, még egy kis bővebb magyarázat az (űr)repülés fizikájáról is, ha valakit az érdekel.

Itt jegyzem meg, hogy sajnos a kézikönyvhöz egy kellemetlen emlék is társul, mégpedig az, hogy arra épült a játék meglehetősen bugyuta másolásvédelmi rendszere. Az még hagyján, hogy teljesen véletlenszerű időközökben (de a játék folyamán többször!) rákérdez egy szó első betűjére, de a teljes kézikönyvből válogat – úgyhogy lehetett bogarászni, hogy akkor ez most hányadik sor, hányadik szó... Ja, és mindennek tetejébe még elég sokszor hibásan kérdezett rá, és ilyenkor még azok is kezdhették újra a legutolsó mentéstől, akik fizettek a játékért. Erről ennyi elég is, még szerencse, hogy voltak, akik feltörték – csak hát ugye akkoriban még 1993-at írtak, úgyhogy ezeket „kicsit” nehezebb volt beszerezni, mint ma. Na de erről elég is ennyi, térjünk vissza magára a játékra.

„Bemutatkozásul” kapunk egy engine-moviet, ami egy mindennaposnak szánt jelenetet bemutatva megmutatja, mi mindenre is képes a játék. (Meg a zeneszerzők a midivel.) Még ha nem is élvonalbeli volt a program grafikája akkoriban, attól még jól nézett ki, megvolt minden, mi szemnek-szájnak ingere: görbe felületek, és a PC-s verzióban ráadásul még textúrázottak is voltak a poligonok. Aztán rögtön le is dob a program egy bolygó felszínére: adva van egy kisebb űrhajó, minimális mennyiségű pénz és kezdő felszerelés, innentől kezdve csinálhatunk bármit, amit csak akarunk. No de mégis mit lehet csinálni? Most elkezdhetnék szövegelni a különböző pénzszerzési módokról és a küldetésekről, de előbb inkább arról szólok, ami akkoriban forradalmi újdonság volt. Végig lehetett repülni bolygók fölött, meg tudtuk látogatni a saját Naprendszerünk összes bolygóját (akkor még a Plútó volt az utolsó, de Braben-ék bölcs előrelátással már akkor is törpebolygónak nevezték a játékban) és rengeteg a rengeteg más csillag körüli bolygókat, kis ügyeskedéssel geoszinkron pályára állhattunk, vagy kipróbálhattuk, milyen a gravitációs parittya-effektus. Tudom, ez utóbbi valószínűleg majdnem mindenkinek semmit se mond, de a kézikönyvben is megemlítik, és aki kicsit is értett a realisztikus (fúúj) űrutazáshoz, amit manapság is csinálunk, annak elég lenyűgöző lehetett ezt „élőben” kipróbálni, nem csak azt figyelni, hogyan használják ki a bolygóközi utakon levő műholdak. Szóval megízlelhettük, milyen lehet a newtoni fizika alapján az űrben utazni.

Ha mondjuk szigorúan ragaszkodnánk ehhez, akkor nem lenne csillagközi utazás a programban, de szerencsére van – voltaképpen ugyanazzal a módszerrel, mint az első részben. Csak itt most már minden egyes csillag körül új bolygók keringenek, más jellemzőkkel, de meglepően realisztikusnak tűnő naprendszerekkel. És ezekből tényleg milliárdnyi volt, elméletileg lehetőségünk van arra, hogy bejárjuk a galaxisunk összes csillagát, de természetesen ezek túlnyomó többsége már véletlenszerűen generált, másrészt évtizedekbe telne a játékbeli hajtóművekkel eljutni a galaxis átellenes végébe. Viszont az elérhető közelségben levő pár száz naprendszerrel is boldogan elleszünk anélkül, hogy fel is tűnne a turpisság.

No de szóval mit is lehet csinálni, ha már meguntuk egy picit a felderítősdit? Egy-két újdonságon kívül voltaképpen ugyanazt, mint az első részben. Lehet például kereskedni, immáron valamivel összetettebb rendszer alapján, mint az Elite-ben. Ezzel egyedül az a gond, hogy a kiinduló helyzettől nem messze, két rendszer között ingázva teljes biztonságban és eseménytelenségben gyorsan összehordhatunk igen nagy vagyont, míg máshol veszélyesebb környékeken tiltott árut csempészve is csak lényegesen kisebb hasznot húzunk. Így, habár az eredeti koncepció jó volt, eléggé elbaltázták a kereskedelem szerepét: habár nem úgy tűnt, hogy csak annak szánták, de a kereskedő-lét csak a gyors, eseménytelen tápolásról szólt, arról, hogy minél hamarabb (és minél unalmasabban) összeszedjük a pénzt a legnagyobb űrhajókra és a legbrutálisabb fegyverekre. Ja igen, itt már ugyanis nem csak új felszerelést vehettünk, hanem új hajókat is. Elég széles választékból válogathatunk: ha arra van kedvünk, beülhetünk gyors, de kicsi vadászgépekbe, vagy pedig behemót kereskedőhajókba, vagy, ha rengeteg pénzzel rendelkezünk, akkor brutális rombolók kapitányaként pusztíthatunk el (az űrállomásokat kivéve) mindent, amivel csak találkozunk. Természetesen nem csak ezek a végletek vannak, a kínálatban szerepelnek köztes kategóriák is, és mellesleg majdnem az összes régi ismerős is visszaköszön az első részből. Ráadásul volt a fejlesztőknek még egy jó húzása, mégpedig az, hogy a különböző hajók különböző szövetségekhez tartoztak, így utaznunk kellett, ha egy olyant akartunk megszerezni, amit arrafele, ahol épp voltunk, nem lehetett megkapni. Belegondolva ez kicsit mondjuk olyan, mintha Japánba kellene utaznunk ahhoz, hogy egy Suzukit vegyünk, szóval egy realizmusra kihegyezett játékban épphogy nem valósághű, de a játékmenetnek jót tett.

Ami viszont nagyon nem tett jót a játékmenetnek így visszagondolva, az az űrharc. Nézzük csak, ez itt miből is áll! Az űrben egyszer csak összefutunk egy szem kalózzal, aki elkezd felénk száguldani, és vadul lövöldözni. Mi visszalövünk, a lézerek melegszenek, aztán egyszer csak a tehetetlenség miatt az űrhajók elhúznak egymás mellett, megfordulnak, és elkezdenek gyorsítani – azaz fékezni, mivel a tehetetlenség tovább viszi őket az ellenkező irányba. Így tovább lövöldözünk nagy távolságokból egymásra, azaz a pár pixelnyi méretű ellenségre, aztán megint kezdődik az egész elölről. Az még hagyján, hogy így alig látunk valamit az egyébként szép ellenséges hajókból, de ez a fajta űrharc inkább a lovagi tornákra hasonlít. Itt kifejezetten kárára lett a játéknak a fizika newtoni modellezése (látszik, hogy Ian Bellnek ehhez a részhez minimális köze volt már csak), de majd nemsokára meglátjuk, hogy ezt később hogyan próbálták, és aztán hogyan sikerült kijavítani.

Egyedül egy helyen jó az űrharc, ahhoz viszont kicsit sokat kell játszani: ha valamelyik birodalom katonaságához csapódunk zsoldosként, akkor elég sok fuvarozás majd bérgyilkosság sikeres teljesítése után kapunk olyan küldetéseket, hogy fotózzuk le, vagy később majd semmisítsük meg titkos, eldugott katonai bázisokat. Természetesen azt nem várhatjuk, hogy a másik oldal ezt szó nélkül tűrje, így miután sikerül az autópilóta segítségével odanavigálni a bolygóhoz, kézi vezérléssel megkeressük a bázist – és neki is állhatunk a bolygó körüli harchoz, ami sokkal izgalmasabb. Miért is? Egyrészt azért, mert itt már nem mindig egyesével érnek oda hozzánk az ellenségek, másrészt meg az alacsonyabb sebesség miatt jobban lehet manőverezni. Itt sajnos viszont előjön, hogy a gépi pilóták meglehetősen silányan repülnek, így elég hamar ki lehet cselezni őket, úgyhogy hiába üldöznek vagy százan, hamar lemaradnak, és aztán semmi kihívást nem jelentenek. Nincs mese, az első rész küzdelmei sokkal nehezebbek és izgalmasak voltak – talán épp ezért is voltam szerencsés, hogy nem azzal kezdtem :)

Ennek ellenére a játékot még most is a klasszikusok egyikének tartom. Miért is? Azért, mert hihetetlen tágasra nyitotta a játékbeli világokat – csak az a kár, hogy azóta is kevés ilyen program készült, pedig láthatjuk, hogy egyáltalán nem a hardverek korlátairól van itt szó. Története mondjuk semmi nem volt a programnak, de hát nem is muszáj lennie.      (A könyvecskéknek hála viszont mégis sikerült jó háttértörténetet adni a világnak.) Ez a hatalmas nyitottság anno elfeledtette azt, hogy utólag belegondolva elég nagy hiányosságok is voltak a játékban, megkaptuk ugyanis azt, ami sajnos nagyon kevés játékban szerepel: a rengeteg ideig tartó felfedezés örömét. No de innen hogyan tovább? Az eredeti szándékaim szerint itt, még ebben a cikkben kezdenék el írni a sorozat harmadik részéről, de mivel „kicsit” hosszabb lett, mint eredetileg terveztem (és még így is úgy érzem, hogy rengeteg mindent kihagytam – ami azért mond valamit a Frontierról), ezért a következő részben lesz róla szó. Még így is jóval több szöveget kaptok, mint a manapság inkább képeskönyvbe átmenő hazai számítógépes játékokkal foglalkozó újságok cikkeiben van – ami azért szerintem elég kár. Na de ez másik téma, viszlát legközelebb!



Még valami: a játék PC-s verziója ingyen letölthető a készítőktől. Ha harminc napon túl használod, akkor szeretnének tőled egy öt (angol) fontos csekket kapni, de maga a játék ezt nem figyeli.