Phoenix Wright trilógia
Osztályzat: Zseniális
Korosztály:12+
Nyelvigény: Középfok
Nehézség/Nehézségi ív: Középhaladó
Beletanulási idő: Rövid

The 7^th Guest, Final Fantasy VII, Phoenix Wright: Ace Attorney. Mi a közös ezekben a játékokban? Objektíve elég nehéz lenne kielemezni őket és metszetet gyártani belőlük, de azt tudom, hogy nekem mi volt bennük a közös: az, hogy miután kipróbáltam őket, rohantam megvenni a hardvert, ami ahhoz kellett, hogy játszhassak velük. Az első kettőnél a PC-t bővítettem - első CD-meghajtó, első 3D-kártya :D -, a másodiknál meg fogtam magam, és rögtön vettem egy saját Nintendo DS-t, hogy ne csak akkor tudjak játszani vele, amikor kölcsönkapok egyet. Most a két számítógépes játékkal nem foglalkozom, aki nem hallott még róluk, sürgősen játssza végig őket (habár mostanra elég nehéz lehet beszerezni mindkettőt :( )... meg, most, hogy belegondolok, ha sikerül valahonnan felkapnotok a Phoenix Wrightot, akkor azt is :)

Szóval Ace Attorney. Ez a név mégis mit takar? Nevezhetnénk kalandjátéknak - habár point-and-clicknek max. igggen erős jóindulattal hívhatnánk -, vagy akár ügyvéd-szimulátornak, ha a bíróságok tényleg ilyen vadnyugati stílusban működnének. A játék lényege, hogy vannak a perek, azaz a játék epizódjai, amiknek az elején egy rövid intró után nem derül ki semmi, csak az, hogy valaki meghalt (csak és kizárólag gyilkosságok lesznek a három játék összes perében), és rövid bevezető után a természetesen ártatlan gyanúsított megkéri Phoenix Wrightot arra, hogy ugyan már bizonyítsa be, hogy mégsem ő a gyilkos, ami pedig legtöbbször mindenkinek rögtön nyilvánvaló. A jótét lélek főszereplő, akit irányítunk, mindig elvállalja az ügyét (mondjuk vicces lett volna egy olyan fejezet, ami véget ér azzal, hogy bocs, de nem kellesz :P), aztán jó detektívként elkezd nyomozni... Ja, hogy ügyvédszimulátorról van szó? No sebaj, ez a játék inkább fantasy ügyvédszimulátor, mint realisztikus, hiszen egy epizód abból áll, hogy maximum három napnyi peren - szép is lenne, ha a való életben max. ennyi ideig tartanának a bírósági ügyek :) - keresztül védjük az ügyfelünket, majd a perek közti szünetben nyomozósdit játszunk, és így gyűjtjük a bizonyítékokat a másnapi perre. A vége aztán úgyis mindig az lesz, hogy nem csak bebizonyítjuk a védencünk ártatlanságát, hanem mellékesen még meg is találjuk az igazi gyilkost.

Ez így összefoglalva még nekem is eléggé spagettinek tűnik. Akkor miért is ilyen jó játék? Ez egy jó kérdés :D Mondjuk a zene? Elmegy, de ha nem nézed a játékot, csak a zenéjét hallgatod, akkor hamar rájössz, hogy az bizony igencsak repetitív. Persze ha te játszol vele, ez nemigen fog feltűnni, egyrészt azért, mert különösebben nem foglalkozol vele, másrészt azért, mert a játék közben a zene gyakran vált át egyik számról a másikra. Akkor a grafika? A menü meg a helyszínek megrajzolása szép, de semmi különös... viszont a szereplők hihetetlen jól vannak megrajzolva. Állítólag volt már olyan, hogy valaki, aki miután rövid ideig látta a játékot, megkérdezte, hogy melyik animéból csinálták, mivel ilyen jól ki vannak dolgozva a szereplők. Az animáció ugyan nem áll tízmillió képkockából, de végig jól, és helyenként nagyon viccesen van megcsinálva. A legeslegjobbak azok a jelenetek, amikor minden kétséget kizáróan bebizonyítjuk az igazi gyilkos bűnösségét, hiszen akkor a legjobb animés hagyományok szerint kitör a vulkán, felrobban az ember feje, belecsap a villám, satöbbi. (Jó, vulkánkitörésre nem emlékszem. De a harci ereje kilencezer felett van!) Egy szó mint száz, a játék összes szereplője, az ügyészek, a bíró(k), a védencek és a tanúk mind nagyon jól el vannak találva, és most nem csak a kinézetükre gondolok, hanem a szövegeikre is. Maga a történet ugyanis végig remekül van megírva, van benne minden, ami kell: roppant agyafúrt rejtélyek, majdnem tökéletes bűntények, izgalmas perek (na kivéve azt, ha elakadsz, és jön a jó öreg kalandjátékos próbáljunk-ki-mindent-mindenen módszer :/), amik nem csak viccesek, hanem néha komolyak is tudnak lenni. No de mi van akkor, ha valamit elrontunk? Ha hülyeséget mondunk, akkor rögtön büntet a bíró: az első részben ez azt jelenti, hogy elvesztünk egy felkiáltójelet, a többiben meg lejjebb megy a kis zöld csík a képernyő sarkában. Ha pedig mindkét esetben elfogy a csík, az bizony game over; akármennyire közel is voltunk a per végéhez, ebben az esetben azonnal végünk, és kezdhetjük előlről. (Csak úgy megjegyzem, hogy az ügyészekkel szemben a bíró végig sokkal megengedőbb, sőt, ha pl. nyilvánvalóan hazudik a tanú, akkor elég, ha azt mondja, hogy bocsika, rosszul emlékeztem, csak akkor küldik ki, amikor már mindenkinek nyilvánvaló, hogy össze-vissza hadovál. Ilyenkor meg aztán persze van, hogy később kiderülhogy a végén mégis igazat mondott.) Szerencsére azonban a játék során majdnem bármikor lehet menteni, és ahelyett, hogy a “kalandod véget ért” stílusú szöveget bámulnánk a bezárt ajtókon, inkább visszatölthetjük az adott helyzetet. (Peren kívül a nyomozósdit nem lehet elrontani, szóval ott nincs ilyen.) Mindenesetre ennek köszönhetően akkor is nyugodtan nekiállhatunk játszani a játékkal, ha nincs időnk két-három óránk, amit teljesen rászánnánk – habár igaz, hogy a perek vége fele mindenképp érdemes hagyni időt a játékra, mert aztán meg azt vesszük észre magunkon, hogy nem bírjuk abbahagyni :)

A trilógia eredetileg GBA-ra készült, de aztán a hatalmas siker miatt - no meg amiatt, hogy még többen vegyenek egyet :P - átírták DS-re, méghozzá úgy, hogy lehetőleg annak minden extráját kihasználja. A két képernyőre osztás remekül lett megoldva, nincsen zavaró játéktér-átlógás, se nem kell egyszerre kétfele figyelni. Az alsó képernyővel inkább csak irányítjuk a játékot, és olyankor értelemszerűleg nem olvassuk a szöveget. A kezelés teljesen kézre álló, sőt, ha nagyon szeretünk kiabálni - mint ahogy az ügyvédek és az ügyészek a fantasy bíróságon -, akkor egy gomb lenyomásával is irányíthatjuk a kötözködést, a játék meglepően jól felismeri az emberi hangot. Ennyiben ki is merül azonban a hardver kihasználása, esetleg még annyit tudnék megemlíteni, hogy a DS-re írt egyetlen kiegészítő fejezet - az első rész utolsó pere - villantja csak azt meg, hogy ennél azért többet tud a vas: ott már 3D-ben vizsgálgathatjuk a bizonyítékokat, és bizony néha pörgetnünk kell a zománcos lavórt, hogy meglássuk a vérnyomot az alján. Sajnálatos módon a második és a harmadik rész portolásánál voltaképpen semmi extrát nem raktak a DS-es verzióba a már megszokott hangfelismerésen kívül - amúgy nem tudom, azt ki szokta használni, de én nem -, ami azért kár. De legalább hamar kijöttek :) Tényleg, ha valakinek esetleg megvan a GBA-s verzió, ha berakja a cartridgeot futtatás előtt a GBA slotba, akkor automatikusan elkezdhet játszani bármelyik epizóddal. Annak viszont örültem volna, ha “sima” végigjátszás után is válaszhatnánk, melyik fejezetnél szeretnénk kezdeni az adott epizódot, de csak az elején engedi a játék.

És itt érkeztünk el a trilógia legfájóbb pontjához, az újrajátszhatóság kérdéséhez. Hát, az sajnos minimális. Nemlineáris játékmenetet egyáltalán ne várjunk, csak és kizárólag egyféle út vezet a megnyeréshez, és éppen ezért bármilyen élvezetes is végigjátszani az egészet, arra semmiképpen se számítson senki, hogy rövid időn belül elővenné még egyszer. No de a többszöri újrajátszhatóság mindig is ritkán volt a kalandjátékok jellemzője, és mivel voltaképpen ezt tudom a leginkább a szemére hányni a sorozatnak, szerintem mindenképpen megéri mindenkinek játszani vele – amennyiben nem irtózik attól, hogy nem csak lőni, hanem olvasni is kell :P

Egyvalamit mégis fel tudok még hozni ellene. Nehéz beszerezni. Vajon miért? :)