Castlevania: Order of Ecclesia
Gémeskút osztályzat: nagyon jó
Metacritic pontszám: 87
Kiadás éve: 2008
Műfaj: Platform-RPG
Korosztály: 12+
Nyelvigény: alapfok (ha érteni akarod a dialógokat, középfok)
Nehézség: haladó-profi
Beletanulási idő: rövid
Kifáradási idő: Úgy a huszadik "Game over" felirat környékén
A Castlevania-sorozat továbbra is éppen olyan halhatatlan, mint megunhatatlan főszereplői, a világ ura címre továbbra is sikerrel pályázó, magyar származású Drakula és vidám cimborája, a Kaszás. Szívemnek külön kedves a többszörös magyar vonatkozás: Drakula a történet szerint egy bizonyos Matiasu Kuronkubisuto nevű fickó volt eredetileg, aki a pletykák szerint igazából Corvin Mátyás szeretne lenni, mindenesetre Drakula unokahúgaként Báthory Erzsébet (az angol változatban Elizabeth Bartley) is feltűnt már. A sorozat mindezt kiötlő (és a magyar történelmet ezzel érdekes új megvilágításba helyező) jelenlegi producere, Koji Igarashi mintha folyton nekünk akarna kedvezni, hiszen a legutóbbi, Portrait of Ruin című szintén DS-es részben visszatért a virtuális Drakula Lugosi Bélára hajazó korai ábrázolásához.
Az 1094-ben kezdődő történet végét mindenesetre már ismerjük, ugyanis Igarashi a játéktörténet egyik legnagyobb csavarját tartalmazó, a jövőbe helyezett Gameboy Advance-os Aria of Sorrow című epizódban és DS-re kiadott folytatásában, a Dawn of Sorrow-ban már lezárta a Drakula-sztorit (akit érdekel, hogyan, menjen és szerezze be ezeket, nem fog csalódni). Persze mivel a sorozat folyton ide-oda ugrál a történelemben, ez senkit sem akadályoz meg abban, hogy a kronológia korábbi részeire szúrjon be újabb elemeket.
Ez történt a mostani részben is, ami azzal indít, hogy az 1800-as évekre a Drakulát addig százévente szisztematikusan levadászó Belmont-klán bizony eltűnt. A Drakula ellen egyedül hatásos Vampire Killer nevű ostor hiányában mindenféle szervezetek jönnek létre, akik sikertelenül próbálkoznak a sötétség urának visszaszorításával. Ez meg is látszik a játéktéren, ami talán a legnagyobb változtatás az elmúlt tíz év Castlevaniáihoz képest: most nem a teljes időnket fogjuk ugyanis Drakula kastélyának különböző zeg-zugaiban eltölteni, hanem a történet központjában álló Ecclesia-rendház és a tőle nem messze elhelyezkedő Wygol falujának környékén. (Sajnos sikerült máris lelőnöm magamnak előre a poént, hogy miért nem véletlenül a falu van a játék központjában, de a kedves olvasót megkímélem ettől az annyira talán nem is meglepő megoldástól.) Látjuk is, hogy mennyire szétesett a világ, hogyha Drakula haverjai kivételesen szanaszét garázdálkodhatnak a környéken.
A másik fő változtatás a főhősünk működésében található. Shanoa a rejtélyes(ként kezelt) Ecclesia-rend különleges tagjaként testének három pontjára tud mágikus jeleket elhelyezni, ezek lesznek a tulajdonképpeni fegyverek illetve segítő varázslatok. Hasonlóan tehát a Sorrow-epizódokhoz, főként a különböző szörnyektől fogjuk az úgynevezett glyph-eket kinyerni. Ezek latin elnevezése és a nevek hasonlósága egyébként sokszor megkavart már, még nem igazán látom át azt a rendszert, ahogyan a gép beosztja a most már több tucat összeszedett fegyvert, így sokat kell silabizálni a menüben, hogy hol is van az a fejsze vagy sarló, ami épp kell. Jó szokás szerint ugyanis a különböző ellenségek különböző fajta fegyverekre érzékenyek, és későbbi pályákon előszeretettel helyeztek egymás mellé olyan szörnyeket, amik közül az egyik mondjuk a kalapács-típusú fegyverekre érzékeny de a kard-típusúak viszont csak minimálisat sebeznek rajta, a másik meg fordítva. Úgyhogy minimális szintű stratégiázásra mindenképp szükség van.
Aki esetleg panaszkodott volna arra, hogy a legutóbbi Castlevaniák kicsit elpuhultak, túl könnyűek lettek, az most fellélegezhet: ez valami bitangnehéz. Bár viszonylag könnyen jönnek a szintlépések, az új fegyverek, és elejtett pénzeszsákokból sincs hiány, erre mind szükség is lesz, ha az ember túl akar élni egyes durvább pályaszakaszokat, vagy főellenségeket. A rendszer profi megszerkesztettségének köszönhetően nagyon jól van beosztva, hogy mikor mennyi tapasztalati pontot, fegyvert, kelléket tudunk beszerezni, így egyszer sem éreztem még azt, hogy huzamosabb időt kellene grindolással, vagyis esztelen szintfejlesztéssel tölteni. Mondjuk remélem, hogy ez a játék végére nem csap át a dolog ellenkezőjébe, mint történt az a Portrait of Ruin esetében, ahol a legtöbb mellékküldetés végigcsinálása esetén már röhejesen könnyű volt legyőzni Drakulát.
Apropó ellenségek. Nagy örömmel töltött el, hogy a készítő stábnak sikerült elrugaszkodnia az unásig ismételt korábbi ellenfelektől, és sok újjal benépesíteni a pályákat. Visszatérnek persze sokan a régi ellenfelek közül is, de az új harcrendszer miatt most régen ártalmatlan szörnyecskék is képesek nagyban ártani: mivel Shanoa adottsága miatt minden támadás manapontot használ, a több ellenfél által is használt manapont-leépítő átok a korábbi elhanyagolható hatáshoz képest akár halálos is lehet.
Hogy rosszat is mondjak, nem lehet nem elmenni a megnövekedett horrortartalom mellett. Persze eddig sem volt idegen a sorozattól a vér, de azért valamennyire tartották magukat a grafikusok. Az Ecclesiában azonban mérhetetlenül sok szörny vérzik vagy egyenesen fröcsög. A dolgot csak erősítik a hangeffektek, amik egyes helyeken nagyon találóak (a víz alatt úszkáló halszellemek bálnaszerű éneke például), máshol viszont idegesítőek, és rettenetesen sok a sikoly. Többször előfordult már, hogy lehalkítottam a DS-t, amikor tudtam, hogy már megint nagyon sok sikongató, kurjantgató, üvöltöző szörnyet tartalmazó rész következik.
A legrosszabb azonban kétségtelenül az angol szinkron. A Sorrow-sorozatnál szerencsére még bent hagyták az eredeti japán hangot az angol feliratok mögött, de a Portrait óta sajnos minden szereplő angolul szólal meg (még azok a szörnyek is, akik nem csak sikkantanak és morognak, és akik régen szintén japánul beszéltek). A színészek pedig még egy B-kategóriás mozinál is rosszabbul intonálnak, és ez nagyon gyenge összhangot ad. Bár a mellékelt Youtube-os ízelítőben csak a főhősnő szólal meg, bőven elég hallani a különböző varázslatokhoz tartozó megszólalásokat, vagy a "Now is the time of your demise!" mondatot ahhoz, hogy értsétek, miről beszélek. A legrosszabbak a falusiak, akik teljesen értelmetlen hülyeségeket beszélnek (hangban, a képen megjelenő szövegben nem), a zeneszerző köszönőmondatát máig nem értem, pedig sokszor meghallgattam (valami olyasmit zagyvál, hogy "Ah, the music is come to me").
Már két éve, hogy legutóbb Castlevania játék jelent volna meg, ezért epekedve vártam az új kiadást. Bár egetrengető változást ez a rész nem fog okozni a számítógépes játékok történetében, azért amint az ember megszokja, hogy több komoly változás történt az elmúlt években megszokott Castlevaniákhoz képest, akkor már nagyon élvezetes kikapcsolódást kap. Persze nyilvánvaló, hogy sok szempontból muszáj volt már változtatni valamit az 1998 óta nagyjából ugyanazon az elven működő játékmotoron, és az is igaz, hogy a legtöbb dolog még így is ugyanaz maradt, összességében azonban tény, hogy maga az alapjáték tartja magát, a pályaszerkesztés továbbra is megállja a helyét, és a rengeteg újfajta szörny is sokat dob a dolgon. Csak ne véreznének annyit.