Sandbox játékok és ELITE, avagy egy játékstílus születése

Vannak olyan játékok, amik a bejelentett időponthoz képest kicsit csúsznak; vannak, amelyek elég sokat, és vannak, amelyek éveket. Ez utóbbiakról általában jó előre bejelentik, hogy majd annak rendje és módja szerint forradalmasítani fogják a játékipart, vagy ha azt nem is, akkor legalább az adott játékstílust. Most szerintem mindenki arra gondol, hogy a Duke Nukem Foreverről fogok írni, mint az ún. vapourware királyáról, de nem; van itt másik program is, ami szintén lassan évtizedes csúszást produkált. Nemrég „kiszivárgott” (inkább légből kapott) megjelenési dátumot kapott az Elite 4. A vicces az, hogy ha a játék csak a felét tudná annak, amit előre ígérnek róla, már az is meglehetősen forradalmi lenne. Miért is? Ennek apropóján írok most egy cikksorozatot, amiben szó lesz a játékról, ami stílust teremtett, és a hagyományt továbbvivő címekről is.

Lesz majd szó itt olyan játékokról, mint a Hardwar, a Freelancer, a kevésbé ismert I-War és X-sorozatok, vagy az alig ismert Noctis, de akár még a GTA3-ról is. No de kezdjük az elején!

  Menjünk vissza a régi múltba, pontosan 1984-be! Minden azzal kezdődik, hogy két amerikai egyetemista, akik nemrég kezdtek el játékokat fejleszteni, összefutnak egymással, és kis eszmecsere után azt veszik észre, hogy a készülő programjaik elég hasonlóak. El is kezdenek együtt dolgozni, aztán akad egy remek ötletük, és elmennek vele az Acornsoft nevű kiadóhoz. A mai módival ellentétben nem hajtják el őket, sőt, tetszik nekik a grandiózus idea, úgyhogy meg is kapják a támogatást. De még hogy! A marketing aztán nagyon hamar beindult, és bizony a kész játék olyan csomagolást kapott, ami a mostani húdeLimited Edition-ös programokon is túltesz. Na de ne szaladjunk ennyire előre, hiszen még egy szót se szóltam arról, hogy mi volt maga az ötlet, és maga a program :)

Először is, a játék maga szigorúan nézve nem volt újdonság: tíz évvel ezelőtt már megjelent egy mára majdnem teljesen elfeledett program, a Star Trader, aminek már a címe leírja, hogy miről is van szó. Van egy űrhajónk, meg naprendszerek a galaxisban, kereskedjünk a kolóniák között! Ez így jól hangzik, de valljuk be, önmagában nem túl sok. (Ezt a vonalat egyébként más játékok vitték tovább, köztük rengeteg jó címmel, de nem enciklopédiát akarok még írni :) ) Az Elite valami egészen mást kínált, amire akkor még senki se gondolt: szabadságot. Adva volt egy (azaz hét, vagy nyolc) hatalmas galaxis, benne több száz bolygóval. Mi a játék célja? Elérni a hőn áhított, legendás „Elite” címet. Itt megjegyezném, hogy már csak azért is nagyon jó húzás volt írott történetet rakni a dobozba, mert ha az ember elolvasta a mellékelt Dark Wheelt, akkor ez a cím nem csak egy high score-t jelentett számára, hanem valami olyasmit, amit kevesen érnek el. Hogyan lehetett ezt elérni? Szigorúan véve kizárólag azzal, hogy űrhajókat lövünk le, de hát ugye ehhez olyan felszerelés szükséges, amivel kezdetben nem rendelkezünk, és az ehhez szükséges pénzt viszont már jóval többféleképpen lehet megszerezni.

Így megszülettek tehát az ún. „sandbox” játékok (valaki mondjon nekem erre egy jó magyar fordítást :) ), aminek az alapjai: hatalmas, bejárható játéktér, általában minimális kerettörténet, vagy egy tucat módja a megélhetésnek – és semmilyen lineáris megkötés. Mindenre lehetőségünk van: belekezdhetünk a kereskedésbe, de azért is járhatunk egyik naprendszerről a másikra, hogy pont a kereskedőket vadásszuk le, vagy pont fordítva: fejvadászként az utóbbi módon gondolkodó űrkalózokat is vadászhatjuk. Viszont ha meggondoljuk magunkat, a későbbiek során bármikor válthatunk ezek között, itt nincsen az elején eldöntött „kasztrendszer”. Csak egy hatalmas, akkoriban végtelennek tűnő univerzum, ami a felfedezésre vár.

Beszéljünk egy kicsit a játék technikai hátteréről: ha olyan hatalmas a játéktér, akkor hogy fért bele az ilyen kis méretbe? A technika még ma is divatos: egy előre elkészített algoritmus a letárolt kiindulási adatok alapján legenerálja a szükséges objektumokat, adott esetben a galaxisokat, és bennük a naprendszereket. Mai szemmel nézve kicsit primitív már, de akkor a végeredmény nagyon újszerű volt. Mégsem ez volt az az újszerű dolog, amivel az akkori játékosok először szembesültek, hanem egy három dimenzióban pörgő űrhajó.

Teljes biztonsággal ugyan nem tudom állítani, hogy ez volt az első ténylegesen három dimenziós (érzetet keltő) játék, de annyi biztos, hogy az elsők között volt. Ugyan dróthálós (wireframe) megjelenítéssel már korábbi programok is dolgoztak (most hirtelen a Battlezone jutott valamiért eszembe :)), de ezekben a tárgyak átlátszóak tűntek: azokat a vonalakat is láttuk, amiket normális esetben nem látnánk. Az Elite-ben viszont nem: a program kiszámolta, melyek azok az egyenesek (vagy inkább a síkok), amik el vannak takarva, és azokat nem rajzolta fel. Ma ez triviálisnak tűnik, és akkor sem volt olyan hatalmas újdonság, de a játékoknál még igen. Mint ahogy az is az volt, hogy ténylegesen három dimenzióban lehetett mozogni, nem csak a megjelenítés volt ilyen. Később aztán persze színeket is kaptak a síkok, majd textúrákat is, de anno ennyi éppen elég volt az elsöprő sikerhez, amit mit se mutat jobban, mint hogy az eredetileg BBC Micro-ra készülő játékot elkészítették pont egy tucat platformra.

Ezek közül egyet emelnék ki: ez pedig az Acorn Archimedesre készült változat, amit általában Archimedes Elite-ként emlegetnek. Miért is? Azért, mert ennek a készítői egy bátor lépéssel tovább léptek az eredeti játéknál. Most nem a megjelenítésre gondolok – a színek azért annyira nem lennének azok :) - hanem magára a játékmenetre, az Archimedes Elite-ben találkozhattunk ugyanis a stílusban először egy valóban élő játékvilággal. Míg a korábbi (vagy egyéb) változatokban a többi űrhajó csak akkor kezdett el csinálni valamit, ha mi megjelentünk a színen, addig itt bizony sokszor csöppenünk olyan szituációba, ami látszólag már azelőtt elkezdődött, hogy mi odaértünk volna. Például itt már előfordult az, hogy belefutottunk egy kalóztámadásba, ami nem ellenünk irányult, vagy pedig épp egy rendőrségi rajtaütésbe – vagy egyszer csak egy csapatnyi misszionárius szólított fel minket a megtérésre. Ezek a történések természetesen attól is függtek, hogy milyen naprendszerben voltunk (például mennyire vannak a rendfenntartó erők eleresztve), így még hihetőbb lett a szabadság, azaz inkább a változatosság érzete. Sajnos a későbbi fejlesztők erről az „élő játékvilág” húzásról nagyon sokáig elfeledkeztek... De a folytatásokról a következő cikkben fogok írni, először is a hivatalosról, a Frontier: Elite 2-ről, ami szintén meglehetősen felforgatta a stílust.

Még valami a végére: a beharangozás után egy árva mukkot sem írtam az Elite 4-ről. Majd az utolsó cikk fog róla szólni - magát a játékot a magam optimista stílusában én is csak legkorábban 2010-re várom :)