Osztályzat: jó

Műfaj: körökre osztott taktikai

Korosztály: 12+ PEGI, E10+ ESRB

Nyelvigény: középfokú

Nehézség: középhaladó

Beletanulási idő: rövid

Kifáradási idő: egy végigjátszásnál valamivel több

 

A DS-es folytatásokkal előfordul, hogy bajban vagyok. Egyfelől ott vannak azok az esetek, amikor nyugodt szívvel mondom azt, hogy a program első részét hagyjátok, és rögtön a másodikkal kezdjétek, mert azt végre jól megcsinálták (mint például a Worms Open Warfare)... De mi van akkor, ha egy olyan játéknak a folytatása kerül az ember kezébe, aminek már az első részén alig volt javítanivaló? Ez volt a helyzet az Advance Wars DS esetén. Anno beígértek nekünk egy komorabb történetű folytatást, a korábbinál komolyabb ("hardkórabb") játékmenettel. Ez jól hangzik, de lássuk csak, mit kapunk valójában?

Első ránézésre egy csupa-acél főmenüt, az előző részénél még talán jobb zenével is. Kicsit azonban már itt meglepett, hogy amikor elkezdtem nézelődni, bizony nem találtam annyi lehetőséget, mint a Dual Strike-ban: az előző rész boltja, ahol a kampány során szerzett pontjainkat különböző extrákra elkölthettük, például kimaradt. Hoppá. Mondjuk ez különösebben nem érdekelt, hiszen egy ilyen játéknak a fő része mégis csak az egyjátékosos kampány, valamint a más játékosok elleni multi, úgyhogy lássuk az elsőt!

A komor, sötét történet rögtön azzal indít, hogy elpusztult a világ. Először egy túlélő fiatal kadét sorsát követjük nyomon, akit pár perc után katonatársai kiszabadítanak a romok közül: mint kiderül, vannak még olyan emberek, akik nem csak egymást ölik a kajáért és egyebekért, hanem azokat, akik ezt csinálják. (Meg azokat, akik képesek ilyen mondatokat leírni.) Kisvártatva hamar megkapjuk a japán rajzfilmek klisés amnéziás kisasszonyát, aki rengeteg titkos dolgot tud (csak fogalma sincs, honnan) meg aztán lesznek zakkant tudósok, őrült tábornokok, golyóálló indiai guruk és élőhalott cikkírók. (Éljen az objektivitás!) Szóval komolyra fordítva a szót: nem mondom, hogy a sztori olyan húde sötét lenne, és azt sem, hogy izgalmas fordulatokkal lenne teli: de azt azért valljuk be, hogy az előző rész meglehetősen gyermeteg forgatókönyve után azért felüdülés egy kicsit komolyabb szöveget olvasni. De végső soron egy körökre osztott tankos játékban mégsem a mesélés a lényeg, nem? :)

Hanem mi más, mint a tankok? Hát, mondjuk a tüzérség, meg a repülők, meg még sorolhatnám. A bevethető egységek repertoárja nem bővült az előző rész óta, de szerencsére nagyrészt az előnyére változott. Kiesett például a mindenki által rühellt Piperunner, meg az ultranehéz tankok egyik képviselője is eltűnt: az egyetlen kár viszont, hogy pont az (a Neo-tank), amelyiket még lett volna értelme bennhagyni. Cserébe végre kapunk motoros gyalogságot, tankelhárító löveget, légcsavaros repülőgépet (végülis ki kellett találni valami olcsóbb repülőt az F-22-esnél), meg pár új hajót. A legfájóbb viszont az, hogy az előző rész tengeri javítóhajóját egy az egyben kihagyták. Igaz, hogy az is csak opcionálisan beszerezhető egység volt, de most, hogy nagyon feltuningolták a hajók tűzerejét (a csatahajó pl. képes mozgás után is tüzérségi csapást mérni!), a tengeri csaták túl brutálissá váltak. Pláne azzal összevetve, hogy az olcsóbb repülők, a helyben felhúzható bázisok és a tankelhárító lövegek megjelenésével kiegyensúlyozottabbak lettek a földi és a légi csaták.

A parancsnokok szerepét is kiegyensúlyozták, azaz inkább letompították, ami viszont elég nagy hidegzuhany volt. Az, hogy a parancsnokaink már nem csak a csatatér fölött lebegnek, hanem maguk is részt vesznek a küzdelemben, jó ötlet volt. Viszont a képességeiket nagyon erősen lecsökkentették. Biztos vagyok abban, hogy vannak olyanok, akiknek ez tetszik, hiszen végül is realisztikusabb, de én például hiányoltam a küzdelmeket megfordító parancsnoki képességeket. De pár küldetés után rájöttem, hogy mi volt az, amit a legjobban hiányzott.

Ez pedig az volt, hogy voltaképpen kiszedték a két képernyős rendszert a játékból. A felső képernyőn csak információkat, segítséget láthatunk (az például tetszett, hogy a tutorialt inkább ide rakták, nem pedig a szereplők mondják el, hogy hova kattintsunk), de nemigen fogunk oda nézni: a két hadszínteres rendszer ugyanis teljes egészében eltűnt. Emiatt jöttem rá egy fontos mozzanatra: ha odaadták volna nekem ezt a játékot, és az előző részt, úgy, hogy egyiket sem ismertem volna előtte, akkor azt mondanám, hogy az AW:DS jobbra sikerült, mint a Dark Conflict, csak nem értem, az előző után mi van ezzel a túl vidám hozzáállással, meg miért kellett pár jó ötlet helyett inkább extravagánsabb egységeket behozni. Csak ugye ez a program az előzőnek a folytatása... Úgyhogy kicsit gondban vagyok. Alapvetően jó játékról van szó, ami önmagában szintén jól helytállna: viszont ha választanom kéne, hogy melyiket ajánljam valakinek, akkor inkább az első részt javasolnám. Egész egyszerűen azért, mert abban több az újdonság (valljuk be, a DC nem hoz semmi olyat, amit a Nintendo DS-en kívül nem láttunk korábban sehol), valamint egyszerűen szebb - korábban nem is említettem a végig egyhangú pályákat, és az ütközetek grafikáját sem. Az utóbbi tény, hogy realisztikusabb, de a korábbiakhoz képest megint visszalépésnek tűnik.

Úgyhogy én akkor lennék teljesen megelégedve, ha megtartanák az új egységrendszert (egy javítóhajóval együtt) és a történetet, és belehelyeznék a Dual Strike-ba. (Főleg azért, mert a többjátékosos mód talán még jobb is most, mint az előzőben.) Sajnos azonban nem ezt kapjuk, ezért csak azt tudom mondani, hogy akinek tetszett az előző rész, és nem feltétlenül egy teljesen realisztikus taktikai játékkal akar játszani, az próbálja ki az Advance Wars sorozatnak ezt a tagját: aki azonban komolyan veszi a komolyabb játék irányába lépést, az inkább a Panzer Tactics-ra költse az idejét, no meg a pénzét. Azért a játékot (meg a sorozatot) egyáltalán nem írnám le, és ha lesz olyan, akkor kíváncsi leszek a harmadik részre is :)