Ami jó:
- bárhol, bármikor elővehető öt percre
- remekül egyesít két nagyon különböző műfajt
- nem lehet róla leszokni

Ami rossz:
- szemérmetlenül csal a gép
- igénytelen tucatfantasy történet
- kissé kiegyensúlyozatlan multiplayer

Osztályzat: tök jó
Kinek: mindenkinek
Korosztály: 3 éves kor fölött
Nyelvigény: alapfok
Nehézségi ív: közepes -> szadobrutál
Beletanulási idő: órák

A gyakorlatilag az összes jelenlegi platformra (PC-re is) megjelent Puzzle Quest két teljesen eltérő műfajt házasít össze: a klasszikus fantasy szerepjátékokat és a Bejeweled-típusú 'hármat egy sorba' logikai címeket. A végeredmény meglepően szórakoztató, habár bőven marad mit fejleszteni a következő részre... Mi a Nintendo DS verziót teszteltük.

Manga-fejű ifjú harcost (varázslót, druidát stb.) alakítunk, akinek válogatott veszedelmektől kell megvédelmeznie a királyságot. Ez a tevékenység legtöbbször különböző szörnyek lemészárolásában merül ki, egy nagy világtérképen mászkálunk, és irtjuk az ellent; ha sikerrel járunk, kapunk valamilyen helyes varázstárgyat, és örül a király. Ha nem, akkor sincsen nagy tragédia, akárhányszor meg lehet halni anélkül, hogy bármit is veszítenénk - szerencsére, mert bizony erre nagyon sokszor sor fog kerülni.

A harc alapelvei a többség számára nem lesznek ismeretlenek, a mára már klasszikus Bejeweled mintájára épül az egész: egy nagy négyzetben színes kövek vannak, ezeket párosával cserélhetjük, de csak akkor, ha így legalább három egyszínű kő kerül egy sorba. Ilyenkor az egyszínű kövek eltűnnek, és felülről újabbak potyognak be. A Puzzle Quest néhány újdonsággal is él: a megszokott színes bigyók mellett vannak még csillagok, amik tapasztalati pontokat adnak, halálfejek, amiknek a segítségével támadni lehet az ellenfelet, robbanó halálfejek, dzsóker négyzetek és pénz. A két játékos felváltva lép ugyanazon a táblán. Az RPG-elemek ügyesen kerültek bele a küzdelembe: a kiejtett színes kövek manapontokat adnak (a különböző színűek különbözőt), és megfelelő mennyiség összegyűjtésével varázsolni lehet: támadni, magunkat tápolni, védekezni stb., van minden. A cél, hogy nullára redukáljuk vetélytársunk életpontjait. Egyszerűnek hangzik, de a Bejeweledben megszokott gondolkodásmódon bőven csavar annyit, hogy az ott elsajátított készségeinkre ne tudjunk építeni - épp ezért elsőre kimondottan idegesített a játékmenet. A Bejeweled-klónokból legutoljára a Chuzzle nevűvel játszottam, ami egy kimondottan pörgős jellegű játék, a Puzzle Quest viszont alapesetben ennél sokkal lassabb, gondolkozósabb. Nem kell az első adandó lépést megtenni, van idő felmérni a lehetőségeket. (Multiplayerben be lehet állítani körönkénti időlimitet, ill. a hátasállat - ld. lejjebb - betanításánál is szintenként egyre kevesebb időnk van, de alapesetben annyit töprengünk egy lépésen, amennyit nem szégyellünk.) Ha sikerült átállni, akkor viszont nagyon jó, egészen más élményt nyújt, mint amit korábbi tapasztalataink alapján várnánk.

Az alapokon felül lehet még mindenféle RPG-be illő cselekedetet végezni: a megtámadott szörnyeket egy minijáték segítségével befoghatjuk és varázslatokat tanulhatunk tőlük, összegyűjtött pénzünkből uradalmat építhetünk magunknak, hátast szerezhetünk (nem kell feltétlenül lovakra gondolni, az én első hűséges társam egy kétméteres patkány volt), várakat ostromolhatunk, és így tovább. Beletelik némi időbe, mire minden lehetőséget megismerünk, tényleg nagyon sok mindent belegyömöszöltek a készítők a programba. (Habár a kiegyensúlyozásra nem feltétlenül ügyeltek, vannak 'mindent ütő' fegyverek és varázslatok.)

Problémás pont viszont a mesterséges intelligencia. Mivel viszonylag egyszerűen számszerűsíthető, mikor mi lenne az optimális lépés, ezek után az ellenfelek rendszerint több élettel, erősebb varázslatokkal, stb. rendelkeznek, mint karakterünk, hogy ne legyen könnyű dolgunk. Ez önmagában még nem lenne probléma, legfeljebb tápolunk egy sort, de magasabb szinteken (ebbe a "normál" is beletartozik) nagyon hamar fel fog tűnni, hogy a gépnek egyszerűen jobb kövek potyognak be. Ez a kombináció bizonyos ellenfeleket gyakorlatilag legyőzhetetlenné tesz, ilyen például az első fejezet végén a főellenség, Dugog. Tipp: a nehézségi fok minden újraindításkor állítható, nem csak a játék elején. Persze ezt csak végszükségben használjuk ki...

(A többjátékos üzemmód is kicsit furcsa: ha egy überbrutál és egy kevésbé erős karaktert eresztünk egymásnak, ugyan a Puzzle Quest felajánlja a lehetőséget, hogy kiegyensúlyozza a játékosokat, de ez eléggé felemásan sikerül... hacsak nem úgy értették a készítők, hogy felváltva egyszer az egyik, másszor a másik fél javára csal a program. Azért még így is élvezhető, de nem ez lesz a kedvenc multiplayer időtöltésünk DS-re.)

Újból abban a korban érezhetjük magunkat, amikor még mind kimondottan nehezek voltak a játékprogramok. Nem lehet szép komótosan, zökkenők nélkül végigsétálni a történeten, bizony muszáj leállni tápolni. Én szenvedtem. Szitkozódtam. És mégse bírtam abbahagyni. Pedig a történetre leginkább az lenne a jó kifejezés, amit az amerikaiak szoktak mondani, ti. hogy egyszerűen sérti a játékos intelligenciáját. Ilyesmi egy B-kategóriás fantasy regényben sem menne el. Nyilván nem várja senki egy elsősorban mégis logikai játéktól, hogy az legyen a következő Witcher vagy Mass Effect, de azért egy bizonyos minimumszintnél nem kellene alább adni. (Még én se fejeztem be az egyjátékos módot, úgyhogy elképzelhető, hogy a végére jó lesz; de ez egyelőre még nem következett be, pedig már játszom egy ideje...) Elenyésző erőfeszítéssel lehetett volna izgalmas és fordulatos a cselekmény, mert egy ilyen játékmechanizmushoz tényleg azt ír az ember, amit csak akar, amíg gyakran kell benne harcolni; de ha nem, hát nem. Talán legközelebb.

Én mindenesetre nagyon remélem, hogy lesz folytatás, mert a fentebb felsorolt hibái ellenére a Puzzle Quest nagyon jó: a két stílus legaddiktívabb jellemzőit egyesíti magában. Ráadásul egy-egy menetet tényleg akármikor lezavarhatunk - a metrón, amíg arra várunk, hogy felszabaduljon a fürdőszoba, miközben frissíti magát a Linux, stb. -, és mégis vannak mélységei a játéknak, nem egy újabb nyúlfarknyi flashes időtöltésről van szó. Most már csak érdekfeszítőbb történet kellene hozzá; azért az Év Logikai-Akármijének valószínűleg így is kinevezhetjük.